1.-2. Fejezet

 

1

 

Fordította: Szilvi

 

Kőkemény pókerarcot öltve, Wynter Dellavale igyekezett feldolgozni a bőrén végigkúszó hitetlenkedést. Amikor kinyitva az ajtót a papnőjét találta a küszöbön, miközben a szövetségük a bejárati kapunál időzött, azt gondolta, Esther esetleg arra hívja, hogy csatlakozzon hozzájuk egy késő esti rituáléra, vagy ilyesmi. De ez... nem, ez nem történhetett meg. Nem-nem.

Megvetve a lábát, Wynter összefonta a karját.

– Ez valami elcseszett vicc, ugye? Mint, tudod, humor, de valahogy... nem?

– Ez nem olyasmi, amivel valaha is viccelődnék! – Esther összekulcsolta maga előtt a kezét, az elegancia megtestesítője volt. – Nincs más választásunk. Három nap múlva az egyik uralkodó Aeon kiválaszt egy új szövetséget. Esélytelen, hogy mi leszünk azok, ha van egy gyenge láncszemünk. Számunkra te vagy az.

A düh forrón és élesen emelkedett benne. Wynter érezte, ahogy egy hideg mosoly lassan meggörbíti a szája egyik sarkát.

A papnő megfeszült. Nos, Wynter nem éppen arról volt híres, hogy békés, kedves, tapintatos ember lenne. Inkább harapós-csípős lány volt, tényleg. Az anyja azzal viccelődött, hogy Wynter beintős ujjal érkezett az anyaméhből, és mindenkire vicsorgott, aki meg merte ölelni.

– Sok mindennek lehet engem nevezni, de gyengének nem – mondta Wynter.

– Ami az erőt illeti, nem. De hogy van egy boszorkány, akinek szennyezett a mágiája... az gyengeség a szövetségben.

Szennyezett. Utálta ezt a szót. Az emberek egész életében ezzel dobálóztak vele kapcsolatban.

– Nem te voltál az, aki mindig azt mondta, hogy emelkedjek felül a korlátaimon, és tegyem őket a hasznomra? Hogy csak akkor jelentenek akadályt, ha engedem? – A nő tanácsai gyakran hordoztak egy lekezelő hangsúlyt, de mégis.

– Igen, hiszek abban, hogy nem szabad megengedni, hogy az akadályok elállják az utunkat. És te pont ez vagy, Wynter. Akadálya ezen szövetség jövőbeli kilátásainak. Tizenhat éves korodban távozni kényszerültél volna, ha az előző papnőnk nem a nagyanyád lett volna. Agnes soha nem tudta volna rávenni magát, hogy kitaszítson, de nekem muszáj megtennem. Amikor tizennyolc évvel ezelőtt ebbe a városba költöztünk, csak egy okból tettük – reméltük, hogy végül közvetlenül az Aeonokat szolgálhatjuk. Ha ez azt jelenti, hogy ki kell vágnunk minden gyenge pontunkat, hát legyen.

A könyörtelen szavak olyan élesek és vágóak voltak, mint bármelyik szike. Személy szerint Wynter nem értette, mi olyan csodálatos lenne abban, ha az ősi lények között élhetne a festői Aeon városa alatti földalatti utópiában. Ó, persze, beavatást nyerhetne a titkaikba, és mivel ők voltak az első civilizáció – igen, mint Adam és Eve –, kétségtelenül rengeteg érdekes tudást tudtak átadni. Megtiszteltetésnek tartották őket szolgálni, ahogyan azt is, hogy a kiválasztottak leereszkednek a földalatti városukba.

Azonban volt néhány dolog, amivel Wynter nem volt annyira elégedett. Például az, hogy csak az említett város lakói mehettek le oda, és nem beszélhettek róla a városban élőknek. Ahogy az is, hogy az Aeonok istenségeknek kijáró tiszteletet és odaadást követeltek.

Bár isteni arroganciával rendelkeztek, egyáltalán nem voltak istenségek. Ahogy emberek sem voltak. Aeonoknak is csak azért nevezték őket, mert hosszú ideje éltek ezen a helyen, és hihetetlenül titokzatos, lenyűgöző hatalommal rendelkező halhatatlanok voltak.

– Ez nem csupán az én kívánságom – tette hozzá Esther. – A többség nevében beszélek.

Wynter tekintete végigfutott a kapu közelében toporgó szövetségtagokon. Feltűnően hiányzott Rafe, a mentor, akinek az évek során kapott képzését köszönhette. Ami a többieket illeti... sokan elfordították a tekintetüket, vagy kényelmetlenül mocorogtak. Mások felemelték az állukat vagy szipogtak. És egyértelmű volt, hogy egyikük sem fog kiállni érte.

A fájdalom úgy hasított a gyomrába, mint egy éles penge. Semmi olyat nem tett, amivel kiérdemelte volna, hogy hátat fordítsanak neki. Nem. Semmit sem.

A szövetség nem volt egyedül. Néhány mágus is volt közöttük, és az említett mágusok szúrósan meredtek rá. Már Agnest is nyaggatták, hogy űzze ki őt az „incidens” után, amikor Wynter tízéves volt. Nem számított, hogy Wynter volt az igazi áldozat. Két tini mágus halt meg azon az éjszakán, és csak ez érdekelte őket.

A szövetsége az évek során megvédte őt azoknak a tizenéves fiúknak a feldühödött családjaitól, de csak azért, mert a nagyanyja így rendelkezett. Agnes és Rafe kivételével senki sem vigasztalta őt a megpróbáltatásai után, mert túlságosan meg voltak rémülve a következményektől. Az évek során apránként eltávolodtak tőle érzelmileg. És most nyilvánvalóan azt akarták, hogy az Aeonok száműzzék őt, ahogy egykor az anyjával is tették.

Wynter alig tudott ellenállni a vicsorgásnak.

– Lehet, hogy az én mágiám nem olyan „egészséges”, mint a tiéd, Esther, de már többször is bizonyítottam az értékemet. – Keményebben edzett, mint bárki más, minden szükséges képességet elsajátított, mindent megtett, amit elvártak tőle.

Esther elkeseredetten nézett a szemébe. – Wynter...

– Egyetlen ember sincs, aki nálam elkötelezettebb lenne ennek a szövetségnek a jóléte iránt. – Pusztán azért, mert az anyja legnagyobb vágya volt, hogy a Holdcsillag szövetség lejusson a földalatti városba; egy álom, amiről Davina lemondott, hogy megvédje Wyntert. Cserébe Wynter megfogadta magának, hogy azzal hálálja meg az anyjának, hogy valóra váltja ezt az álmot.

Úgy tűnt, meg kell ezt a fogadalmat szegnie.

Esther felsóhajtott. – Ne húzzuk az időt! Nincs értelme. A döntésem végleges, nem fogom megváltoztatni. Amint a száműzetés hivatalossá válik, Wagner elvisz téged a határra. – Tekintete röviden a tömegből kilépő vérsakálra siklott – a város egyik őrére.

Mindig olyan méltóságteljesnek nézett ki. Mindig kegyes mosolyt villantott. Mindig olyan udvariasan szólt az emberekhez. De volt valami sötétség azokban a halványkék szemekben. Ez megmozgatta Wynterben azt a valamit. Azt, ami tízéves kora óta állandó kísérője volt. Valami, amit titokban tartott, pusztán a túlélés érdekében.

Wagner jött évekkel ezelőtt Davináért is, amikor száműzték. Akkoriban, az oldalvonalon ácsorogva, Wyntert egy hiénára emlékeztette, amely arra vár, hogy lecsapjon a többi ragadozó által hátrahagyott maradékra. Most is ugyanezt a kinézetét viselte.

Wynter ökölbe szorította az ujjait. – Ugye érted, hogy ez nem kis dolog, Esther? Nem csak arról van szó, hogy nem lesz hova mennem – hogy egyedül leszek odakint, család, védelem vagy szövetség nélkül –, hanem arról is, hogy nem lesznek emlékeim! Azt sem fogom tudni, ki vagyok.

Ez egy Aeonnal kapcsolatos dolog volt. Ha valaha is elmentél, elvették tőled az emlékeidet – ez volt az egyik ára annak, hogy egy ilyen hatalommal és biztonsággal rendelkező helyen élhess, bár Wynter gyanította, hogy az Aeonok egyszerűen nem akarták, hogy a kívülállók sokat tudjanak a városról. Ha nem lett volna ez az „ár”, már évekkel ezelőtt elment volna, hogy újra együtt legyen az anyjával.

Wynter könyörgött Davinának, hogy vigye magával, amikor száműzték, de az anyja ragaszkodott hozzá, hogy maradjon – valószínűleg azért, mert tudta, hogy Wagner elég nagy seggfej ahhoz, hogy külön helyekre dobja őket, hogy mindketten egyedül legyenek, még ha csak azért is, hogy Davinát büntesse, amiért mindig visszautasította a közeledését.

– Az emlékeid elvétele szívesség lenne – mondta Esther. – Bizonyára szeretnél elfelejteni néhány dolgot, ami itt történt veled.

– Az lenne a szívesség, ha nem hagynál szenvedni valamiért, ami felett nincs hatalmam! – Nem mintha akarta volna, hogy a mágiája sötétté váljon. A halál mindig nyomot hagyott. És így a mágiája többé nem tudott gyógyítani, megnyugtatni, teremteni vagy vigasztalni. De túlságosan könnyen tudott ölni, égetni, fertőzni és pusztítani.

Esther fáradt sóhaja azt jelentette, hogy „most már drámai vagy”. – Ez nem arról szól, hogy szenvedj. Egyáltalán nem rólad szól. Én vagyok a papnő; azt kell tennem, ami a legjobb ennek a szövetségnek.

Felidézve valamit, amit a nagyanyja mondott neki a halálos ágyán, Wynter nem tudta megállni, hogy ne gondolkodjon azon, vajon Agnes látta-e ezt előre...

Tudod Wynter, az otthon valójában nem a ház. Az egy olyan hely, ahol biztonságban, elfogadva és elégedettek vagyunk – lehet ez egy épület, egy földdarab, egy embercsoport, vagy egy adott személy oldalán. Előbb-utóbb megtalálod az otthonodat, ígérem.

Wynter megértette, hogy a nagyanyja miért nem figyelmeztette előre, hogy a szövetség esetleg ilyesmire készül. Agnes szerette a legjobbat látni az emberekben, szerette remélni, hogy a végén jó döntést hoznak – még a szuka utódja is.

Wynter a fejét ingatva nézett Estherre. – Óriási hibát követsz el.

A papnő pislogott. – Ez most fenyegetés?

– Ez tény. – Voltak dolgok, amiket Esther nem tudott. Olyan dolgok, amelyeket csak Wynter és Davina tudott. Dolgok, amelyeket Agnes sejtett, de nem osztott meg másokkal.

Esther a szemét forgatta. – Ha te mondod. Most pedig legyen egy kis méltóságod, és viseld ezt el anélkül, hogy jelenetet rendeznél! Ne nehezítsd meg a kelleténél jobban a dolgot!

Mi az, mintha Wynter túlreagálta volna, hogy nem könnyedén fogadta, hogy kitöröljék az emlékeit? Nem lenne olyan rossz, ha csak arra kényszerítenék, hogy távozzon, de lényegében a személyazonosságát is elvennék tőle, mert még a saját átkozott nevére sem fog emlékezni.

– Talán szerencséd lesz, és megtalálod az anyádat – vágott közbe Wagner. – Persze... nem fogod tudni, hogy ő az anyád, ahogy ő sem ismerne fel téged. Nagyon szomorú, tényleg. – Olyan őszintének hangzott, de a lány hallotta benne a finom gúnyt.

Wynter szipogva nézett rá. – Próbálj meg csendben maradni, Wagner, most a felnőttek beszélgetnek!

Valaki a tömegből horkantva felnevetett.

A fickó arca elvörösödött, és a szemében megcsillant a megtorlás ígérete. – Nem leszel ilyen pimasz, amikor megérkezik Lailah. Már úton van.

Wynter bensője megrándult. Ha egy Aeon készen állt arra, hogy hivatalossá tegye a száműzetést, az azt jelentette, hogy a döntést már jóváhagyta ez az ó, oly titokzatos faj. Így aztán a Holdcsillag szövetségének döntése elleni fellebbezéssel nem jutott volna semmire.

A tömegben kavarodás támadt, amikor egy ismerős férfi boszorkány tolakodott előre. – Mi a fene folyik itt? – Rafe szemügyre vette a jelenetet, és gyorsan megvilágosodott. Kemény pillantást vetett Estherre. – Mondd, hogy nem...

– Ne avatkozz bele! – parancsolta a nő, a hangja csípős volt. – Ezt meg kell tenni!

A férfi szája lapos vonallá préselődött. – Azt mondtad, hogy nem teszed meg. Biztosítottad Agnest, hogy nem fogod ezt tenni.

– Azt mondtam egy haldokló nőnek, amit hallania kellett ahhoz, hogy békésen menjen el – mondta Esther. – Ez minden.

Miközben a két boszorkány vitatkozni kezdett, Wagner Wynterhez hajolt, és azt mondta: – Milyen kár, hogy el kell menned. A mágusok nem így gondolják. Sőt, sok mindent megígértek nekem cserébe azért, hogy átadjak neked egy... üzenetet, amint elhagytuk Aeon határait. Azt akarják, hogy megfizess azért, amit azokkal a fiúkkal tettél. Érthető, gondolom.

Wynter szeme a férfira ugrott, a gyomra összeszorult az ott lévő kegyetlen szándék láttán. Nem félt tőle. Nem, álmában is elbánna ezzel a rohadékkal. De miután Lailah végzett vele, lesz egy rövid időszak, amikor Wynter teljesen kiszolgáltatott lesz. Talán a fickó ezt használná ki, vagy talán csak meg akarta ijeszteni. Remélhetőleg az utóbbi, mert a fickó nem habozna eleget tenni a mágusoknak.

Hirtelen csend támadt, és Wynter nem mást pillantott meg, mint Lailah-t, ahogy elegánsan sétál a ház felé. Öt generációja volt az Aeonoknak. Ezután rejtélyes módon megszűnt a szaporodásuk, és soha nem osztották meg, hogy miért... ahogy azt sem, hogy miért hagyják el ritkán a városukat napközben, vagy hogy hogyan tudták magukat évszázadokig tartó nyugalmi állapotba helyezni.

Lailah második generációs tag volt. A magas, gyönyörű barna hajú nő Adammel, Abellel, a hitvesével – igen, kiderült, hogy Cain mégsem ölte meg őt – és a fivérével, Saullal együtt uralkodott Aeonon. Ők egyfajta tanácsot alkottak.

Nagyon erőteljes volt. Nagyon szenvtelen. Nagyon más.

Valójában minden Aeon, akivel Wynter találkozott, ilyen volt. Nem voltak régimódiak, ahogyan azt az ember várná, de nem is voltak a mában. Mintha, miután annyi korszakot láttak jönni és menni, valahogyan kiváltak volna az idő folyásából.

Lailah felvont szemöldökkel nézett Estherre. – Megtörtént már?

– Kiűztem a szövetségből, igen – válaszolta a ribanc.

Rafe Lailah felé fordult. – Kérlek, ne tedd ezt...

– Hallgass! – Az Aeon hangja ostorként csapott le rá... ahogyan Abelé is ostorozta Wyntert, amikor az könyörgött neki, hogy ne száműzze az anyját. Lailah Wynter felé fordult, hűvös mosoly érintette a száját. – Helló, Whitney!

Jézus Krisztus! – Wynter vagyok! – De az Aeonok... mintha nem is igazán látnák az embereket. Lehet, hogy rád pillantanak. Talán még bámulnak is rád. De számukra egyáltalán nem voltál feltűnőbb, mint bármely más halandó.

Wynter úgy vélte, ez egy kicsit olyan, mintha egy darázs jutott volna be a házadba. Lehet, hogy káromkodnál rá, lehet, hogy azt akarnád, hogy eltűnjön, lehet, hogy még óvakodnál is tőle, de nem tekintenél rá úgy, mint egy egyedre, akinek saját vágyai, szükségletei és motivációi vannak – csak egy darázs volt, ugyanolyan, mint bármelyik másik darázs.

– Akkor Wynter – mondta Lailah, egy cseppet sem szégyenkezve. – Nem számít! Hamarosan új nevet kell választanod, mivel nem fogsz emlékezni a sajátodra. Hidd el, ez nem fog fájni! Egyszerűen csak elveszem az emlékeidet, békés álomba helyezlek, aztán Wagner elvisz a határhoz.

Wynter érezte, hogy a légzése kezd felgyorsulni.

– Nem tettem semmi rosszat! Nem az én hibám, hogy a mágiám más!

– Nem – értett egyet Lailah –, az anyád volt az, aki szégyent hozott a szövetségre.

– Ő nem hozott szégyent senkire!

Lailah arca megkeményedett. – Tiltott mágiát használt, hogy visszahozzon téged a halálból, tudta, hogy ez természetellenes, és hogy nem szabad beavatkozni a sorsba; tudta, hogy ez kiforgatja és eltorzítja a mágiádat.

Wynter már majdnem kibökte, hogy nem, valójában Davina nem tett semmi ilyesmit, és hogy valami más hozta vissza Wyntert. De aztán az ismerős, túlvilági szellő fodrozódott fölötte, amely szelíd figyelmeztetést hordozott magában.

Lailah a homlokát ráncolta, és körülnézett, szokatlanul aranyszínű szemei összeszűkültek. Néhány pillanat múlva úgy tűnt, hogy megvonja a vállát a levegőben felbukkant enyhe zavarra. – Ahogy mondtam, amit az anyád tett, az szégyenletes volt, akár szembe akarsz nézni vele, akár nem. Önző döntés volt a részéről. Életed nagy részében fizettél érte. Mi értelme volt annak, amit tett?

– Hol volt az igazságszolgáltatás, amikor két tizenéves fiú megölt engem? – vágott vissza Wynter.

Lailah mosolya halvány volt. – Erről te magad gondoskodtál, nem igaz?

Valahogy úgy. Wynter akkoriban nem igazán volt magánál. Fogalma sem volt arról, hogy pontosan mi történt; csak az utóhatásról tudott.

Lailah Wynter fejére tette a kezét. – Ne úgy gondolj erre, mint végre. Gondolj rá úgy, mint egy lehetőségre az újrakezdésre.

A Wynterben lévő valami nyugtalanul megmoccant. Nos, legalább figyelt. Nem tűnt mindig jelenlévőnek. Mintha sokat aludt volna, vagy egyszerűen csak nem látta volna szükségét, hogy bármivel is foglalkozzon, hacsak a körülmények nem indokolják a figyelmét vagy a beavatkozását.

Arra gondolt, hogy rászabadítja az itteni emberekre, de visszatért az a természetellenes fuvallat, ugyanazt a figyelmeztetést hordozva – amit a Wynterben lévő entitás automatikusan figyelembe vett.

Lailah hunyorogva ismét körülnézett, ezúttal alaposabban átvizsgálva a környezetüket. Váltott egy pillantást Wagnerrel, aki csak megvonta a vállát. Visszafordult Wynterhez, és elegánsan legyintett a kezével. Valamiféle furcsa szívás keletkezett a talaj felől. Olyan szívóerő, amely olyan erővel rögzítette Wynter talpát, hogy megingott.

Bassza meg!

Nem lesz futás. Nem mintha messzire jutott volna. Az ösztön majdnem arra késztette, hogy hívja a kardot, amit a mágiájához kötött, ami lehetővé tette számára, hogy megidézze, amikor csak szükséges. De most hatalmas túlerő volt ellene, és nem kételkedett abban, hogy könnyen kicsavarják a pengét a markából. Még az is előfordulhat, hogy ellene fordítják. Inkább az emlékei kavarodjanak össze, minthogy felnyársalják egy karddal.

Lailah-ra meredve, Wynter kissé megemelte az állát, és azt mondta: – Ha megteszed ezt, annak következményei lesznek. – Tisztességesnek tűnt figyelmeztetni a nőt.

Lailah szórakozónak nézett ki. – Tessék?

– Nem muszáj elhinned, amit mondok! De kellene.

Wagner felnevetett. – Furcsa kis teremtés, nem igaz?

– Valóban furcsa. – Lailah Estherre nézett. – Mi a teljes neve?

Hát persze, hogy elfelejtette.

– Wynter Dellavale – válaszolta Esther, teljesen elszánt arckifejezéssel.

Lailah bólintott. – Wynter Dellavale, hivatalosan is száműzlek Aeonból. Legyen bőséges az új életed!

Legyen bőséges az új életed? Mintha a nőt érdekelné? Micsoda rakás szar!

Wynter kinyitotta a száját, hogy leszólja az Aeon szarságait, de aztán természetellenes letargia kígyózott át rajta. Sűrű volt. Nehéz. Kábító hatású. Úgy szívott ki minden energiát és lelkesedést a testéből, mint egy istenverte porszívó.

A látása elhomályosult. Az érzékei eltompultak. Az arca elernyedt. Egyszerre érezte magát pehelykönnyűnek és nehéznek, mint egy holttest.

Megpróbált küzdeni a kimerültséggel. Próbált mélyre ásni, hogy legyen ereje megmozdulni. De a szemhéja lecsukódott, a teste pedig összecsuklott. Erős karok kapták el. Wagner. A szívóerő elhalványult a lába alatt.

– Elkaptam! – A férfi minden ceremónia nélkül a vállára dobta Wyntert, majd elsétált.

Arra készült, hogy az álom magával rántja... de nem így történt. Pokolian ébren volt, letargikusan, de egyáltalán nem álmosan. Sőt, az emlékei sem halványultak vagy töredezettek. Nem, még mindig tiszták és sértetlenek voltak. A remény kivirágzott a gyomrában...

Belülről összerezzent, amikor nedvesség pacák értek hozzá, miközben Wagner átvágott a tömegen. Az emberek leköpték. Kétségtelenül a mágusok. Azt hallotta, hogy „jó, hogy megszabadultál tőle” és „halottnak kéne lennie”, meg valami olyasmit, hogy „végre valami igazság”.

Seggfejek!

Rafe tiltakozva kiabált, könyörgött Lailah-nak, hogy vonja vissza, amit tett.

Wynter szeme égett. Ő volt az egyetlen apafigura, akit valaha is ismert. Nem volt tisztában minden titkával, de tudta, hogy ő... valahogy más, mint a többi boszorkány. Mégsem mondott erről semmit másoknak.

Wynter nem adta fel, és küzdött, hogy kinyissa a szemét, miközben Wagner egyre távolabb vitte. De nem tudta felemelni a szemhéját. Még csak meg sem rebbentek. Helyette az ujjait próbálta mozgatni, de azok még csak meg sem rándultak.

Lényegében fogoly volt a saját testében. És nem is ez volt az első alkalom, hogy ez történt. Egyszer már volt ilyen tehetetlen, megbénította a varázslat, miközben két tizenhárom éves fiú „szórakozott”.

A szíve hevesen kalapált, ahogy elárasztották a szörnyű emlékek. Lábak csapódtak a bordáiba. A sár íze, ahogy belenyomták a szájába. Az orrába dugott kavicsok érzése. A vizelet szaga, ahogy meleg patakként csobogott a fejére. Perzselő, lángoló forróság a talpán. Fájdalmas lándzsák, ahogy a penge újra és újra mélyen a húsába fúródott. És a végén a kés érzése, ahogy átvágja a nyakát.

A halálos mozdulat nem végzett vele gyorsan – úgy tűnt, ez csak a filmekben történik meg. A fiúk nézték, ahogy elhalványul. Amíg meg nem unták, és a pengét bele nem döfték a torkának oldalába.

Rafe, úgy tűnt, érezte, mennyire fontos volt neki, hogy soha többé ne legyen ilyen tehetetlen, hogy megvédje magát, ezért mindent megtanított neki a vívástól a mágikus harcig. Sajnos most egyik sem segített rajta.

Wynternek mégsem állt szándékában beletörődni a vereségbe. Nem, visszatért a kimerültséggel való küzdelemhez. Valahogy ki fog jutni ebből a helyzetből. Ki fog. Tényleg. Sikerült ébren maradnia és megőrizni az emlékeit – ez jó jelnek kellett lennie.

Zsanérok nyikorogtak, majd egy párnázott felületre dobták. Erősen megcsapta a jócskán dohos autószag. A fickó a járművének a hátsó ülésére dobta, döbbent rá... ahogy Davinát is, amikor száműzték.

Nem telt el sok idő, és ismét nyikorogtak a zsanérok. Pillanatokkal később a kocsi megremegett, ahogy a férfi beült. A motor életre kelt, és könnyed fütyülés töltötte be a levegőt, miközben elindult.

Wynter frusztráltan morgott a fejében, miközben igyekezett leküzdeni a rajta eluralkodott bénultságot. Ezek a csaták soha nem vezettek semmire, soha...

– Tudom, hogy ébren vagy, Wynter – mondta a férfi, amitől a lány pulzusa megugrott. – Tudom, hogy még mindig megvan minden emléked. Valószínűleg csodálkozol ezen. Talán úgy érzed, ez valamiféle győzelem.

Igen, valójában így érezte. Vagy legalábbis így érezte, amíg a férfi hangjába bele nem szövődött az az ismerős gúnyos felhang.

– Elmondom neked az igazságot arról, ami jön. Tudod... a száműzöttek közül senki sem alszik el igazán. Egyikük sem veszíti el az emlékeit. És soha senkit sem visznek el a határra.

A lány szünetet tartott a belső harcban. Várjunk csak, mi van?

– Soha senki sem hagyja el élve ezt a várost, Wynter. Az Aeon csak arra törekszik, hogy elkábítsa és mozgásképtelenné tegye a kitaszítottakat, semmi több. A hozzám hasonló őrzők aztán a vízeséshez hajtanak, és a száműzötteket ledobják a szikláról. Ez történt az anyáddal is. Igen, meghalt. Már régóta halott.

Wynter szíve összeszorult. Azt akarta mondani magának, hogy a férfi hazudik, azt akarta hinni, hogy csak a fejével akar szórakozni, de a hangjában csengő igazságot nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A bánat olyan volt a mellkasában, mint egy recés kés, amely mélyen fűrészelt. Úgy érezte, mintha az említett mellkas magába roskadt volna, miközben némán sikoltozott a dühtől és a megsemmisüléstől.

Az anyja semmit sem tett, amiért megérdemelte volna, hogy kitaszítsák. Egyetlen dolgot sem. De bűnösnek vallotta magát a vádban, hogy tiltott mágiát használt, mert tudta, hogy az igazság elítélné Wyntert. Davina összességében az életét adta, hogy megmentse Wynterét... csak nem tudta, hogy ez lesz az igazi ára. Egészen addig nem, amíg ez a kurafi meg nem ölte őt.

Wynter egészen biztos volt benne, hogy még soha senkit nem gyűlölt annyira, mint őt abban a pillanatban – még azokat a kamasz fiúkat sem, akik egyszer úgy vették el az életét, mintha ez a joguk lett volna.

– A vízbe fojtás kemény ítélet, ha engem kérdezel – mondta Wagner. – Különösen, ha az ember mozgásképtelen. Semmit sem tehetsz, miközben a víz elárasztja az orrlyukaidat, lefolyik a torkodon, és bejut a tüdődbe. De az Aeonoknak, nos, nekik megvannak a hagyományaik, és szeretik őket.

Pánik dübörgött végig rajta, mélyre ásott erőért, hogy lerázza magáról az őt helyben tartó erőt, de annak szorítása nem gyengült a küzdelmei alatt. A kardjáért kiáltani sem jött be. Semmi sem járt sikerrel.

Bassza meg, bassza meg, bassza meg!

– Tudod, a mágusok azt szeretnék, ha megerőszakolnálak – mondta teljesen lazán.

Wynter megdermedt belülről.

– Természetesen nem fogom megtenni. Nem vagyok állat. De a második kérésük ellen nincs kifogásom. Azt akarják, hogy megöljelek, mielőtt ledoblak a szikláról. Tulajdonképpen azt akarják, hogy feldaraboljalak, ahogyan azokat a fiúkat is feldaraboltad a mágiáddal, amikor elvetted az életüket. Hé, ezen talán még nevetni is fogsz – akarnak egy... mondjuk úgy emléket is. Egy szemgolyót, hogy pontos legyek. Nekem egy kicsit morbidnak tűnik, de nem vagyok ítélkező. Még sosem vájtam ki szemet. Jó móka lehet – kuncogta. – Megijedtél már?

Egy kicsit, amitól vadul csapkodott a szíve a mellkasában, mintha kiutat keresne. Egy pillanat alatt fel tudta volna törölni a padlót Wagnerrel, de akkor nem, ha nem tud mozogni. Nehéz volt a korlátozó erő elleni küzdelemre koncentrálni, amikor újabb és újabb emlékvillanások csapkodták keményen.

Gyerekként sokkal jobban félt, miután azok a fiúk az erdőbe csalták. Ahogy ott feküdt tehetetlenül, elárasztva félelemmel, fájdalommal és dühvel, magában az anyja után sírt. Azt mondta magának, hogy Davina majd megtalálja őt... de nem találta meg. Ezért Wynter Nyxhez fordult, az istenséghez, akit a szövetség imádott, és segítségért könyörgött neki. De nem Nyx jött. Egy másik istenség volt az, aki nem volt teljesen tisztában azzal, hogy mivel fog járni a Wynternek nyújtott segítség teljes mértékben, amikor felajánlotta.

Wynter kizökkent a gondolataiból, amikor az autó lelassult és megállt. A motor leállt, majd Wagner kiszállt a járműből. Winter nem gondolta volna, hogy a szíve képes még gyorsabban galoppozni, de valóban felgyorsult.

A kezek hamarosan durván megragadták, és kirántották a kocsiból. – Fogadok, hogy mindent megtettél, hogy megmozdulj, igaz? Biztos vagyok benne, hogy mindannyian ezt teszik. Soha nem sikerül nekik. – Ismét átdobta a vállán. – Tényleg, Wynter, tudnod kellett, hogy eljön ez a nap. Kölcsönzött idővel éltél. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna halnod, amikor a sors úgy akarta. Nem kellett volna visszatérned.

Nem, nem kellett volna. Sőt, miután visszatért, nem kellett volna olyan sokáig életben maradnia, mint ameddig élt. Ez nem így működött. De bassza meg, ha érdekelte, mit gondol a férfi.

Ahogy a fickó egyre messzebb és messzebb ment, Wynter sikoltozott a fejében, miközben a teste ernyedt és használhatatlan maradt. Sikoltozott és sikoltozott és sikoltozott dühösen.

Hallotta a vízesés morajlását a távolban. Ez a morajlás egyre közelebb és közelebb került, míg szinte fülsiketítő nem lett. Ismét küzdött az őt fogva tartó erővel, és ismét nem sikerült kiszabadulnia. Az istenit, nem akart ennek a szemétládának a keze által meghalni.

Végül Wagner megállt, majd a kemény földre dobta.

– Itt is vagyunk. Jobb is. Most... a szemed azelőtt vagy azután vegyem ki, hogy megöllek? – Hümmögött, és a hátára fordította a nőt. – Előtte, azt hiszem.

A szeme még mindig csukva volt, Wynter halkan felszisszent, amikor megérezte, hogy a férfi letérdel fölé... pont úgy, ahogy az egyik fiú tette egykor. Abban a pillanatban ráordított Wagnerre, hogy húzzon a picsába tőle, de persze ezek a szavak sosem hagyták el a száját.

– Hmm, inkább azt szeretném, ha néznél, miközben ezt csináljuk. Nem olyan kielégítő, ha nem láthatom az ember szemében a fájdalmat. – Felhúzta a lány szemhéját, és rámosolygott. – Hát, üdv neked! – Felemelte a kését. – Tetszik?

A szellő gyengéd, bátorító simogatással suttogott végig a lányon. A benne lévő entitás közelebb tolakodott a felszínhez, amíg az egyik szemén keresztül a férfira nem meredt. A fekete tintás szalagok részben elzárták a látását, ahogy az említett szem fölé csúsztak.

A férfi elhallgatott, összehúzódott a szemöldöke.

– Mi a...

Némán imádkozva az istenséghez erőért, ismét küzdött, hogy megmozduljon, megmozduljon, megmozduljon. A szívverése dadogott, miközben két ujja megrándult. Csak ennyire volt szüksége.

Wynter a földbe fúrta ezeket az ujjakat, és mélyen a földbe nyomta a dühét és a mágiáját. Tiszta csend lett, mintha maga a természet is levegőt vett volna, majd remegni kezdett a föld.

Wagner szeme elkerekedett, ahogy megváltozott a közvetlen táj. A fák repedezni és feketedni kezdtek. A levelek hervadásnak indultak. A virágok lassan elszáradtak vagy elhervadtak, miközben a bokrok ritkulni és bomlani kezdtek.

Lenézett a nőre. – Mi történik? Mit csinálsz?

Wynter arcának egyik oldala égni kezdett, és a férfi tekintete arra a helyre esett, ahol a nő tudta, hogy most egy fémesen kék folt csillog. Egy jellegzetes jel, amely nagyon ritkán mutatta magát. Egy jel, amely elárulhatta a fickónak, hogy a lány egy bizonyos istenség kegyeltje.

A felismerés megvilágosodott előtte, elsápadt, és igyekezett eltávolodni a nőtől.

Most, hogy már mozgatni tudta az ujjait, a többi izma is kezdett feloldódni. A keze hamarosan megszabadult a bénító erőtől. Aztán a karjai, a nyaka, a feje, a felsőteste, a lábai.

Olyan volt, mintha iszapban mozgott volna, de Wynternek végül sikerült felegyenesednie. Megropogtatta a nyakát, és nagyot sóhajtva kifújta a levegőt.

Wagner a fejét rázva bámult rá, az ajkai remegtek.

– Én... én nem értem! Ez nem lehetséges! Te nem...

– Iszok vért vagy eszek húst, hogy túléljek? Nem, nem, én nem. Sosem volt rá szükségem, szerencsére. Az szívás lett volna. Vagy én szívtam volna, ha vérről lett volna szó. Bármelyik is.

Vadul megrázta a fejét. – Ez... nem, nem, nem, ez nem lehetséges! Dobog a szíved, hallom. Semmi sem él igazán, amit Ő visszahoz! És sosem létezik sokáig.

– Tényleg nem tudom tisztázni a zűrzavart a számodra. Nem tudom mindenre a választ. Az istenség nem sokat mond nekem, és Ő eléggé rejtélyes tud lenni. Amikor felajánlotta, hogy egy szörnyeteget küld a fiúk után, nem határozta meg, hogy én leszek a gazdatestje.

Wynter már nem csak egy boszorkány volt. Több volt. Valami nem evilági dolog hordozója. És mint ilyen, ő maga is szörnyeteggé vált.

Csak egyszer látta a lényét. Amikor Wynter lelke az alvilágban landolt – a birodalomban, amely gyakorlatilag a természetfeletti lények lelkének tisztítótűzét jelentette –, az istenség és a szörny ott várt rá. Az istenség együtt küldte ki őket az alvilágból, és Wynter akkor már halott testébe küldte őket, és egészen könnyen felélesztette azt. A lény egy pillanat alatt átvette az irányítást, széttépte a fiúkat, majd ugyanolyan gyorsan vissza is vonult.

A szörnyeteg... nos, szörnyeteg volt. Nem volt se hímnemű, se nőnemű, de olyan ocsmány és rémisztő volt, mint bármelyik rémálom. Amire leginkább emlékezett, azok a feneketlen fekete szemek voltak. Nem volt lény, amihez hasonlítani tudta volna, mert egyszerűen túl idegen volt. És amikor fekete indák kezdtek kúszni a második szemgolyója fölé, tudta, hogy hamarosan átveszi az uralmat.

Wagner is megérezhette, mert megfeszült, mintha menekülni készülne.

– Elfuthatsz, ha akarsz – mondta Wynter –, de meg fog találni. El fog kapni. Darabokra tép. Lakmározni fog a félelmedből, iszik a sikolyaidból, és élvezni fogja a fájdalmadat. Ez az, amit csinál. Sőt, ez az, amire vágyik. Végül is csak azért létezik, hogy bosszút álljon. És én? Én több mint boldog vagyok, hogy hagyom, hogy bosszút álljon.

A szörny a felszínre ugrott, és a lány látása elsötétült.

 

2

 

Fordította: Szilvi

 

Hat hónappal később

 

A viharvert, magas fák labirintusán átvágó, burkolatlan utakon haladva Wynter érezte, ahogy a keze összeszorul a kormánykeréken.

– Ez rossz ötlet lehet. Egy nagyon, nagyon rossz ötlet.

Az anyósülésen utazó Delilah ferde pillantást vetett rá. – Ezt mondtad, amikor tegnap este abban a kétes kritikájú indiai étteremben ettünk. Az jól sikerült. Senki sem szart be.

– Erről nem tudok – dörmögte Xavier a hátsó ülésről, az orrát ráncolva, miközben rövid pillantást vetett a balján alvó nőre. – Anabel elszellentette magát, és némelyik fingásnak nedves hangja volt.

– Pszt – mondta a tőle jobbra ülő idős nő, arcát a könyvébe temetve. – Ez végre kezd jó lenni! – Más szóval, ez egy szexjelenet volt. Hattie úgy olvasta az erotikus könyveket, mintha ez lenne a munkája – minél mocskosabb, annál jobb, szerinte.

Ha volt valami, amire Wynter nem számított volna, amikor elindult egyedül, az az volt, hogy menekülés közben felszed néhány „kóborlót”. De miután kimentette saját magát és egy csomó foglyot a fejvadászok keze közül – igen, az Aeonok vérdíjat tűztek ki Wynter fejére, miután elmenekült –, négy fogoly úgy döntött, hogy jó lenne, ha mindannyian összetartanának.

Eleinte tiltakozott, de aztán Wynternek eszébe jutott, hogy neki is jobb lenne, ha egy csoportban utazna. Hozzá hasonlóan ők is boszorkányok voltak. A nyomában lévő emberek egy magányos boszorkányt kerestek, nem pedig azt, ami egy szövetségnek tűnhetett. És ha a vadászok ismét rátalálnának, nos, nem lenne rossz, ha lenne némi támogatása. Különösen egy csapat lénytől, akikben volt egy csipet őrültség.

A dolgok nem voltak könnyűek azóta, hogy elmenekült Aeonból. Persze számított rá, hogy az Aeonok küldenek valakit, aki elvégzi azt a munkát, amit Wagner természetesen nem tudott elvégezni. Az első vadász megpróbálta megölni őt. Ahogy a második is. De azután csoportban kezdtek utána jönni. Egyik csoport sem próbált végezni vele. Mindannyian vissza akarták vinni őt Aeonba. Még nyugtatófegyverrel is felszerelkeztek. A fejvadászok szerint, akik nemrégiben elfogták, az Aeonok most élve akarták őt.

Sejtette, hogy miért.

Egy olyan helyre volt szüksége, ahová nem merészkednének. Egy olyan helyre, amelyet olyan emberek vezetnek, akik befogadják a szökevényeket, és akik nem félnek az Aeonoktól.

Csak egy ilyen hely jutott eszébe „Az Ördög Bölcsője” Sokan úgy is emlegetik, hogy „a Szörnyek otthona”.

Hét lény alapította – akiket egészen egyszerűen csak Ősieknek neveztek –, akiket egy évezreddel ezelőtt száműztek Aeonból, miután háború tört ki a halhatatlanok között. A háború azután tört ki, hogy Cain, Azazel, Lilith, Seth, Inanna, Ishtar és Dantalion eladták a lelküket a Sátánnak hatalomért cserébe. Ahogy te is.

Legalábbis így szólt a történet. Wynter nem hitt el olyan gyorsan mindent, amit az Aeonok állítottak.

Az Ősieknek sokféle címet adtak, többek között a Lélekteleneket és az Alvilág Hét Bírája címet. Egyik sem volt megnyugtató. Az Aeonok csak úgy emlegették őket, mint „a kárhozottak”.

Mióta menekülni kezdett, sokat megtanult az Ősiekről. Egy földalatti városban éltek a város alatt. Az Aeonokhoz hasonlóan nem szaporodtak, nappal ritkán merészkedtek ki a szabadba, és képesek voltak mély, pihenő állapotba helyezni magukat.

Nem mindenki hitte el, hogy az Ősiek valóban a Sátánnal kötötték össze a sorsukat, de azt megerősítették, hogy – az Aeonoktól eltérően – különböző dolgokat tudtak adni más emberek lelkéért cserébe. Hatalmat, szépséget, hírnevet, szerencsét, jó egészséget, hosszú életet. Bárki, aki alkut kötött velük, a tulajdonuknak számított, és annak az Ősinek a jelét viselte, akit később szolgált.

Cain tűnt a legrettegettebbnek. Az Aeonok mindig csak halkan, suttogva beszéltek róla. Nyilvánvalóan ő vezette a lázadást sok évvel ezelőtt, és sokan őt tartották a hét Ősi közül a leghatalmasabbnak.

A pletykák ellenére a kis csapata teljes mellszélességgel támogatta a tervét, hogy „Az Ördög Bölcsőjébe” költözzenek. Belefáradtak a menekülésbe. De Wynter véleménye szerint voltak rosszabb dolgok is. Mint például, hogy kivégezzenek, mert egy Ősi unatkozott. Azt mondták, hogy a szó legszorosabb értelmében nem voltak épelméjűek. Egyesek szeszélyesnek és kegyetlennek is jellemezték őket, ezért sokak számára megkönnyebbülést jelentett, hogy az Ősieknek, úgy tűnt, nem érdekük, hogy elhagyják a földgolyónak azt a szegletét.

Wynter kissé megmoccant az ülésén. – Csak remélem, hogy nem a halálba vezetem magunkat!

– Nem hiszem, hogy gondot okozna, hogy elfogadjanak minket ott – mondta Xavier, miközben ujjaival beletúrt kócos barna hajába – ami gyakran legközelebb állt a fésülködéshez, mégis mindig szándékosan formázottnak tűnt. Ugyanúgy ritkán edzett, mégis karcsú és izmos volt a teste.

– Lehet, hogy nem is kapunk audienciát egy Ősinél – mondta Wynter. – Nem mindig hajlandóak emberekkel találkozni. És ha mégis, nem mindig vannak olyan hangulatban, hogy segítőkészek legyenek.

– Nekünk viszont nincs B tervünk – mutatott rá Delilah.

– Én javasoltam egy B-tervet – mondta Xavier.

Delilah úgy fordult az ülésén, hogy ránézzen, majd összevonta a szemöldökét. – Aeon bombázása nem volt reális terv. Először is, nincs robbanóanyagunk...

– Ezt lehetne orvosolni – mondta neki a férfi.

– Nem látom, hogyan.

– Olyan kicsit bízol bennem!

– Nehéz hinni egy krónikus hazudozóban!

Wynter ajka megrándult. Valójában a fickó bármiről hazudna, még a saját nevéről is. Emellett, ha valakit nem kedvelt, a problémára az volt a válasza, hogy megölte. Tényleg, nem volt csoda, hogy vérdíjat tűztek ki a fejére. Gyanította, hogy a lelkiismeret-furdalással való küzdelme abból eredt, hogy egy olyan szövetségben nevelkedett, amely a sötét mágiát gyakorolta. Elhagyta, mert a saját útját akarta járni, és most a helyes ösvényt követte. Többnyire.

Delilah felsóhajtott, majd visszafordult előre. A könyökével az autó ajtajának támaszkodva, a latin lány tépkedni kezdte a rövid, tömött fürtöket, amelyek körülvették lenyűgöző arcát. Hosszú lábakkal és sima olajbogyószínű bőrrel vonta magára a figyelmet, bármerre is ment. – Még mindig úgy gondolom, hogy el kellene mondanod az Ősieknek, hogy száműztek Aeonból, Wyn. Ha ez közös benned és bennük, az talán segíthet.

Wynter megrázta a fejét. – Amennyire én tudom, laza szövetségben állnak az Aeonokkal. Nem valószínű, de nem lehetetlen. Persze valószínűbb, hogy megvetik az Aeonok népét. De ha így van, akkor ez rám is kiterjedhet, még ha száműztek is. Nem kockáztatok!

Ha azt gondolta volna, hogy az Ősiek követelni fogják a személyes adatait, nem döntött volna úgy, hogy odamegy. De nem aggódott amiatt, hogy arra kérnék, hogy váljon meg bármelyik titkától. Az Ördög Bölcsőjében az is vonzó volt, hogy senkit sem érdekelt, honnan jöttél, mi hozott oda, vagy mi történt az életedben, mielőtt megérkeztél. Mindenki újrakezdhette.

– Mit gondolsz, mi lesz az ára az ott élésnek? – kérdezte Delilah.

Wynter kifújta a levegőt. – Nem tudom, de nem kétlem, hogy borsos lesz. – Éppen úgy, ahogyan annak is nagy ára volt, hogy befogadtak Aeonba. – De ha nem tudjuk kifizetni, nos, nem baj. Elmehetünk, és kipróbálhatjuk egyedül a szerencsénket.

A probléma az volt... gyanította, hogy nem sokáig élné túl, ha megpróbálná. Az Aeonok csak továbbra is küldenének embereket utána, és az általuk küldött csoportok egyre nagyobbak lennének. Wynter lehet, hogy valamiféle szörnyeteg, de egyedül nem lenne képes megküzdeni az Aeonokkal és az embereikkel.

Végül ritkulni kezdtek a körülötte lévő fák. Hatalmas füves területre jutott ki. És amikor megpillantotta a mögötte elterülő kietlen pusztaság típusú tájat, tudta, hogy közel van a városhoz.

Néhány napnyi autóútra innen, Aeon gyönyörű hely volt a maga buja földjeivel. De amikor Wynter megpillantotta maga előtt a sok sziklát, kanyart, dombot és a sokszínű, magas, sziklás tornyokat a távolban, azon kapta magát, hogy jobban csodálja ezt a helyet, mint a régi otthonát valaha is. Valami szürreális, kísérteties, ősi szépség volt az itteni kopár, vad, zord tájban.

Félig-meddig azt várta, hogy valamiféle pajzsba ütközik, mielőtt idáig eljut, vagy legalábbis arra, hogy megállítják egy előőrsnél, és arra kényszerítik, hogy elmondja, mi a célja. De nem voltak mágikus védelmezők, sem erőterek, sem semmiféle határellenőrzés.

Miközben tovább követte a pusztaságon átvágó földutat, amely a sziklás terep aljához vezetett, óvatosan figyelt életjelek után. De sehol sem állomásoztak őrök, és úgy tűnt, senki sem járőrözik a környéken.

És akkor meglátta.

Mosoly görbült a szájára. Nem akadályozták meg, hogy a potenciális ellenségek bejussanak a városba, mert ők abban hittek, hogy engedik, hogy a zsákmány eljöjjön hozzájuk. Valójában ez egy csapda volt. Bármely ellenség arrogánsan besétálhatott az Ősiek területének szívébe... és aztán kiiktatták őket.

Pimasz, de okos.

A pusztaság végére érve átvágott a szurdokokon, boltívek alatt, majd keresztül egy rövid alagúton. Kiérve belőle, érezte, hogy az ajkai összeszorulnak. Ó, megérkeztek.

– Úgy néz ki, mint egy katonai tábor és egy tengerparti város keresztezése – mondta Delilah, kissé előrehajolva.

Különböző formájú, méretű és színű házak szegélyeztek egy szép teret. Túl rajtuk raktárak, legelők és közműépítmények voltak. Fák, bokrok, tavak és meredek hegyek húzódtak a peremeken, szinte keretbe foglalva a várost.

Emberekből nem volt hiány, akik még ebben a késői órában is itt lézengtek. Néhányan a tér macskaköves útjain kanyarogtak. Mások a házak, bárok vagy egyéb létesítmények előtt álltak. Egy külön csoport egy tábortűz körül gyűlt össze, nevetgéltek és iszogattak.

Mivel egyetlen hely sem kiáltotta azt, hogy itt találsz egy Ősit, a lány megállt a járdaszegélynél, és megkérdezte az egyik lakót, merre keresse. Még ha óvatosan is nézett rá, könnyedén útbaigazította az „Ősiek bázisához”, ami nyilvánvalóan valamilyen impozáns épület volt.

Wynter köszönetet mondott, majd továbbhajtott.

– Félig-meddig azt vártam, hogy goromba lesz, vagy nem válaszol. Úgy értem, mindenki, akivel erről a helyről beszéltünk, világosan megmondta, hogy az itteniek nem túl barátságosak a kívülállókkal szemben. – Talán azért nem volt seggfej, mert egyszer ő is volt az ő helyzetükben.

– Óóó, látok egy gyógynövényboltot – mondta Delilah. – Kíváncsi vagyok, felvesznek-e valakit.

Wynter egy fintort villantott rá. – Uh, nem biztos, hogy az lenne a legjobb munkahely számodra.

Delilah háta kiegyenesedett. – A gyógynövények mestere vagyok!

– Tagadhatatlan – mondta Wynter. – De szereted, ha sok főzetednek szörnyű mellékhatásai vannak.

– Csak akkor, ha nem tetszik a vásárló személyisége vagy szándéka.

Delilah egykor abból élt, hogy tiltott főzeteket árult a feketepiacon. De azoknak mindig voltak „mellékhatásaik”. Így például egy fickó, aki randidrog főzetet keresett, hirtelen azon kaphatta magát, hogy pénisz-üszkösödésben szenved, még akkor is, ha ő maga nem nyelte le a főzetet. Röviden, a varázslat visszafelé sült el.

– Szeretek a karma keze lenni – tette hozzá Delilah, és sajnálkozás nélkül megvonta az egyik vállát.

– De a régi vásárlóid nem, és így jött a visszahatás. Gyanítom, lesznek itt is olyanok, akiket nem fogsz kedvelni. Nem akarom, hogy meg kelljen ölnöm valakit, mert megfenyegetett téged!

– Ó, megtennéd ezt értem? Olyan jó papnő vagy! Egyszerűen imádom a szövetségünket!

Wynter keze megfeszült a kormánykeréken. – Én nem vagyok papnő!

– Minden szövetségnek kell, hogy legyen egy – mondta Delilah, és a szemében nevetés bujkált.

Éppen ezért Wynter határozottan elhatározta, hogy... – Ez nem egy szövetség! – De Delilah csak azért ragaszkodott ehhez a szarsághoz, hogy bosszantsa. – Csak azt mondom, hogy nehezen fogjuk tudni meghúzni magunkat, ha mutálod olyan emberek testét, akiket nem kedvelsz.

Amikor megállt a magas vaskapuk előtt, amelyek egy sötét, gótikus, háromemeletes viktoriánus kastélyt vettek körül, Wynter halkan füttyentett egyet. Az épület éppoly lenyűgöző volt, mint amilyen impozáns. Palatetős, többrétegű tető. Tornyok és kiugrók. Díszes szegélyek. Kovácsoltvas erkélyek. Széles, körbefutó tornác. Festett üveg az ajtóban és a boltíves ablakokban.

– Micsoda bázis – mondta Xavier, előrébb hajolva az ülésén.

Felhúzva a képletes nagylányos bugyiját, Wynter kinyúlt a nyitott kocsiablakon, és megnyomta a biztonsági oszlopon lévő kaputelefon gombját.

Néhány pillanat múlva statikus recsegés hallatszott.

– Segíthetek? – kérdezte egy érdes hang.

– Egy Ősivel szeretnék beszélni, ha lehetséges – mondta, nem fáradva csevegéssel.

– Miről?

– A letelepedési kérelmemről.

Egy hosszú pillanatig csend volt, majd megszólalt a csengő. A kapuk lassan kinyíltak.

– Eddig minden rendben. – Gyorsabban verő pulzussal, mint azt szerette volna, Wynter végighajtott a hosszú felhajtón, és leparkolt a kastély előtt álló néhány autó egyike mögött. – Xavier, ébreszd fel Anabelt! – Wynter kicsúszott a járműből, és kinyitotta a hátsó ajtót Hattie-nek.

Az idős asszony felemelve a könyvét, az egyik oldalra mutatott. – Kislány, mi az az anilingus[1]?

Wynter érezte, hogy megrándul a feje. – Mit olvasol!?

– Erotika a javából – válaszolta Hattie.

Wynter legyintett a kezével, nem volt biztos benne, hogy el akarja magyarázni a seggnyalás fogalmát egy öregasszonynak. – Erről majd később beszélünk!

Hattie esetlenül kiszállt a kocsiból, merevnek és törékenynek tűnt. Teljesen megjátszotta magát. Nem volt egészen olyan ártalmatlan, mint amilyennek szerette mutatni magát. Ettől függetlenül bárki biztonságban volt a kedves nővel, amíg nem támadta meg, vagy nem vette feleségül. Minden eddigi férjét megölte. Ő volt a csoport saját fekete özvegye.

Idegesen dörzsölgetve a karját, Anabel csatlakozott Wynterhez és a többiekhez, és tiszta rettegéssel nézett a kastélyra. De hát nagyjából minden idegesítette a szőkét. Leginkább akkor volt elemében, amikor a konyhában főzött bájitalokat, ahol nem kellett senkivel sem érintkeznie. – Szóval itt halunk meg – mondta ünnepélyes hangon.

Delilah felsóhajtott. – Majdnem mindenhol ezt mondod, ahová csak megyünk. Mi nem fogunk – ó, Istenem, mi ez a szag!?

Anabel felemelte az állát. – A szellentés normális testi funkció!

– Nem, ha olyan szaga van, mintha valami megdöglött volna a seggedben!

– Nem viselem jól az etnikai ételeket.

Xavier legyintett, és egy grimaszt vágott. – Csak kérlek, ne eregess több ilyen pukit, amíg távol nem kerülünk az Ősiektől!

Anabel szipogott. – Mindannyian olyan drámaiak vagytok!

Delilah kuncogott. – Te pedig tudnál erről mesélni, Miss Szóval Itt Halunk Meg!

A szőke a tarkójára mutatott. – Érzem a halál leheletét a tarkómon. Túlságosan is jól ismerem ezt az érzést. És talán ha te is emlékeznél az összes korábbi halálodra, egy kicsit megértőbb lennél.

Wynter nyögve felemelte a kezét. – Jól van, ezt itt hagyjuk abba!

Anabel mindenhol gyakran látta a lehetséges vesztét – a paranoia abból a képességéből fakadt, hogy a lelke képes volt megőrizni az előző életek emlékeit és képességeit. Amikor minden halálra emlékezett, arra is emlékezett, milyen könnyen ki lehet ragadni az életet az orra elől.

A csapat tagjai közül senki sem volt teljesen biztos abban, hogy valóban Vérszomjas Mária ( I. Mária – angol királynő) reinkarnációja volt-e, vagy egyszerűen csak azért hitte ezt, mert az évek során túl sok bájitallal kísérletezett magán. Akárhogy is volt, ha Maryt hívtad, Anabel viselkedése egy pillanat alatt megváltozott, és boldogan megölt bárkit, aki az útjába került.

– Ha esetleg mindannyian elfelejtettétek volna, valahol máshol kell lennünk. – Wynter mély levegőt vett. – Drukkoljunk, hogy ez jól menjen!

A tornáchoz sétált, képtelen volt a csicsás díszítéseket és a mézeskalács kivágásokat teljes mértékben megcsodálni, miközben a gyomra összeszorult egy csomóba. Sok múlott azon, hogy mi történik ezután. Ahogy Delilah is rámutatott, nem volt B-tervük.

Az ajtóhoz érve Wynter megnyomta a csengőt. Közelről látta, hogy az üvegfestmények valamilyen mitikus jelenetet ábrázolnak. Szép munka.

Végre kinyílt az ajtó. Komornyikra számított. Az előtte álló fickó robosztus és férfias volt, törvényen kívüli harcos benyomását keltette. Vízköpő, érezte. Nem volt Wynter esete, de határozottan dögös volt.

Hattie megigazgatta fakó vörös haját, és rámosolygott a férfira. – Pont úgy nézel ki, mint a hegylakó az egyik könyv borítóján, amit nemrég olvastam. Te tudod, mi az az anilingus?

Wynter érezte, hogy lecsukódik a szeme. Kibaszottul nem létezik! Az sem segített, hogy Xavier fuldoklott a nevetéstől, és az sem, hogy a halkan kuncogó Delilah úgy támaszkodott neki, mintha képtelen lenne megtartani a saját súlyát.

Wynter megköszörülte a torkát, kinyitotta a szemét, és bocsánatkérő mosolyt villantott az előtte álló férfira.

– Csak tégy úgy, mintha ott sem lennének! Én is gyakran azt teszem.

A férfi felmordult, félreállt, és egy kézmozdulattal befelé intett.

Egy igazán nagy előcsarnokba lépve látta, hogy a kastélyban folytatódik az óvilági hangulat a magas, boltíves mennyezetekkel, faragott oszlopokkal, díszes világítással, fenséges lépcsősorral és díszes szegélyekkel. Hűha!

– Mindenki várjon itt! – utasította őket a vízköpő.

Wynter bólintott, és figyelte, ahogy elvonul, azon tűnődve, vajon melyik Ősivel találják magukat szemben. Aztán Hattie felé fordult. – Nem beszéltük már meg, hogy ne tegyél fel idegeneknek szexszel kapcsolatos kérdéseket?

– Csak tudni szeretném, mi ez az anilingus dolog – mondta Hattie csupa ártatlansággal. – Keménykötésű pasi volt, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy népszerű a hölgyek körében – jó információforrásnak tűnt. – Ismét a könyve lapjára mutatott. – Szerintem ez valószínűleg hátsó ajtós ujjazós móka.

Hátsó ajtós ujjazós móka? Komolyan?

– Inkább nyelves móka – mondta Xavier, és vigyor játszott a szája szélén.

Hattie mogyoróbarna szemei elkerekedtek. – Ó, tényleg? Ejnye, ejnye, ejnye! Az emberek nyelvvédővel védik a nyelvüket, amikor ezt csinálják?

Wynter felsóhajtott, és megdörzsölte az arcán. Mindannyian eszementek. Mindegyikük.

 

*

 

– Komolyan mondod, ugye?

Cain egy pillantást vetett Azazelre, és emlékeztette: – Ritkán viccelődöm.

– Azt hittem, csak azért vagy rossz hangulatban, mert ki kellett rúgnod az egyik segédedet. Tudom, hogy nincs türelmed interjúkat vezetni.

Cain felsóhajtott, és odament a vintage italszekrényhez. – Az, hogy kirúgtam, valószínűleg túlreagálása volt a dolognak, de az elmém most nincs jó passzban. Túl régóta vagyok ébren. Több mint öt évszázad óta nem pihentem, és érzem ennek csípését.

Azazel leült a kanapéra. – Éreztem, hogy küszködsz, csak nem voltam benne biztos, hogy mennyire.

Cain whiskyt töltött egy pohárba. – A zsibbadás egy ideig nem volt olyan rossz, mert itt-ott átütöttek a dolgok, de ez most már nagyon ritkán fordul elő. És ez a probléma. Az érzelmek azok, amelyek miatt az ember úgy érzi, hogy él.

Amikor már olyan sokáig éltél, hogy újra és újra és újra és újra ugyanazokat az érzelmeket tapasztaltad meg – veszély, szomorúság, bánat –, végül elvesztették a hatalmukat feletted. És amikor már nem tapasztaltad azokat az érzéseket, amelyek miatt az emberek haboztak másokat bántani, mint például az empátia vagy a bűntudat, akkor sok mindenre képes maradtál.

Azazel beletúrt sötét hajába, és komolyan bólintott. – Mindannyian eljutottunk már abba a szakaszba egy bizonyos ponton, amikor elkezdünk más módokat keresni, hogyan érezzük magunkat élőnek. Adrenalinlöket. Fájdalmat osztani. Fájdalmat kapni.

– És sosem tart sokáig, mire ezek a dolgok elveszítik fényüket, mert az unalom az állandó és legközelebbi társunk. – Cain felhajtott egy keveset az italából. – Már nem akarok dolgokat. Az egyetlen dolog, amire igazán vágyom, az a megtorlás – ez sosem múlik el, és soha nem is fog. De azon kívül? Nincs semmi más. – Amikor nem volt semmi, amit akartál, csak sodródtál, lebegtél, céltalanul. – És most vannak időszakok, amikor elsötétül a hangulatom. Ez nem düh. Nem harag. Ez egy sötét lelkiállapot, és nem szeretem a gondolataimat, amikor elragadnak ezek a hangulatok. Rá kell kattintanom az újraindítás lehetőségére.

A hét Ősi közül egyszerre legfeljebb ketten pihentek. A nővérek, Inanna és Ishtar három évszázaddal ezelőtt döntöttek a Pihenés mellett. Ishtar korán ébredt, ami azt jelentette, hogy Cain most aludni térhetett volna, ha akart.

– Ha erre van szükséged, mögötted állok. – Azazel oldalra döntötte a fejét, kék szemeinek pillantása kiélesedett. – Aggódtál valaha is amiatt, hogy egy nap arra ébredünk, hogy a Pihenés szart sem tett értünk?

Tekintve, hogy már örökkévalóság óta nem érezte magát igazán felfrissülve... – Igen. Amikor először száműztek minket, megesküdtem, hogy egy nap a miénk lesz a bosszú. Nem gondoltam volna, hogy ennyi évvel később még mindig ezen a helyen vagyunk ragadva.

– Feladtad a reményt, hogy valaha is szabadok leszünk?

– Nem. Soha nem fogom. De lényegében mindannyiunkat megvisel a ketrecbe zártság, nem igaz? Ezért a Pihenéseink egyre kevésbé pihentetőek. – Az emberek azt hitték, hogy Cain és a többi Ősi önszántukból maradtak az Ördög Bölcsőjében. Valójában az Aeonok jóvoltából ragadtak itt. – De nem tudjuk kinyitni ezt a láthatatlan börtönt, hacsak nem öljük meg azt a négyet, akik létrehozták, és ezt lehetetlen megtenni, ha nem akarják betenni a lábukat erre a földre.

– Legalább azzal vigasztalódhatunk, hogy utálni fogják, hogy még mindig élünk. Az Aeonok biztosak voltak benne, hogy mindannyian kiakadnánk a bezártságtól, és hogy aztán egymás ellen fordulnánk. Annyi mindenben alábecsültek minket. Valószínűleg fogalmuk sincs, mennyire felkészültek vagyunk a háborúra.

– Minden felkészülés mit sem ér, ha nem tudjuk rávenni őket, hogy elhozzák hozzánk azt a háborút! Nincs módunk arra, hogy elvigyük nekik.

Azazel végigsöpört a kezével egy olyan arcon, amely után mindenütt nőstények sóhajtoztak. Nem egy nő úgy írta le, hogy olyan a tekintete, mint egy bosszúálló angyalé – talán ezért is tévesztették össze az emberek egy bukott angyalból lett démonnal.

– Folyton arra gondoltam, hogy bosszúsan, hogy még élünk, egyszer majd eljönnek, hogy végezzenek velünk – mondta Azazel. – Különösen veled. Anyádat leszámítva gyűlölik, hogy valaha is lélegeztél.

Sőt, fenntartották, hogy Cainnak nincs helye ezen a Földön – vagy mondhatni, alatta. Szerinte viszont ugyanolyan joga volt a létezéshez, mint bárki másnak. Megértette, hogy az Aeonok miért gondolkodtak másként. Egyszerűen csak nem értett egyet. – Azt hittem, azért eljönnek majd, hogy megmentsék Sethet, tekintve, hogy mennyire meg vannak győződve arról, hogy agymosással vettem rá, hogy csatlakozzon a mi oldalunkhoz.

Azazel felhorkant. – Feleannyira sem ismerik az öcsédet, mint azt hiszik! – Rövid pillantást vetett kifelé az ablakon, majd hozzátette: – Csalódott lesz, hogy pihenni tervezel egy darabig, de meg fogja érteni.

– Még néhány hónapig nem szándékozom pihenni. Előtte még számos ügyet kell elintéznem. Mindannyian engedélyt kaptok arra, hogy korábban felébreszthessetek, ha egy helyzet azt indokolja. – Cain leereszkedett a másik bársonykanapéra. – Tudod, még nem mondtad el, mi szél hozott ide.

Azazel szeme felcsillant. – Á, nos, hallottam valamit, amit nagyon érdekesnek fogsz találni. Olyan mosolyt csal majd az arcodra, mint semmi más.

– Folytasd csak!

Azazel szünetet tartott, kétségkívül a hatás kedvéért. – Úgy tűnik, Aeon földje pusztulóban van.

Cain pislogott. – Pusztulóban?

– Mintha valamiféle pusztító betegség telepedett volna a városra. Hat hónapja jelent meg, és felemészti a földet, kiszárítja a vízforrásokat, és megmérgezi az ott termő gyümölcsöket és zöldségeket. Nem vagyok biztos benne, hogy az alatta fekvő városra is átterjedt – a forrásunk még mindig nem tud hozzáférni ahhoz a részhez. De csak a gondolat, hogy ugyanez a fertőzés ott is ott lehet... – Azazel szája idétlen vigyorra görbült. – Igen, ez tetszik.

– A forrásod biztos csak szórakozott veled. Az Aeonok könnyedén le tudják küzdeni a környezet pusztulását – elvégre ők az elemi erő mesterei.

– Ó, ők minden lépésnél megpróbáltak harcolni a járvány ellen. – Azazel kinyújtotta hosszú lábait. – De bármi is sújtja a földet, nem reagált semmilyen módon a próbálkozásaikra. Folyamatosan terjed, bármit is tesznek.

Cain a homlokát ráncolva megrázta a fejét. – Ennek semmi értelme!

– De engem megmosolyogtat. Te is szeretnél. Tudod, hogy akarsz. Folytasd csak!

– Ha a föld tényleg szennyezett...

– A forrásom megesküdött, hogy igaz. Úgy tűnik, kurvára meg van rémülve. Nem lep meg, mert még csak nem is a bomlás a legrosszabb.

– Hogyhogy?

– Az emberek is megbetegednek.

Rendben, Cain most már tudta, hogy a fickó forrása szarságokat beszél. – Ezt semmiképp sem veszem be!

– Ez történik, én mondom neked! Bár csak a halandók érintettek. Úgy hallottam, olyan, mint a fekete pestis szteroidokon.

– Ugyan már, Azazel, az ottani gyógyítók a világ legjobbjai közé tartoznak!

– Ezért nem halt meg senki. Még. Úgy értem, gondolj bele, mi lesz, ha a gyógyítók kifogynak az erőből.

Cain újabb kortyot ivott a whiskyjéből. – Egy kicsit sem vagy szkeptikus?

– Eleinte az voltam, de a forrásom nem olyan jó színész. A félelme valós volt.

– Biztos, hogy nem arról van szó, hogy egyszerűen csak szeretnéd, ha igaz lenne?

Azazel hümmögött. – Talán. Nem tagadhatom, hogy szeretném, ha a finomkodó Aeonok szenvednének azért, amit tettek. Ó, ők olyan büszkék a földjükre. Azok, akik nem a földalatti városban élnek, talán nem tudják, hogy a bibliai Édenkert is benne van, de mi tudjuk. És azt is tudjuk, hogy a büszkeségük és örömük bármilyen sérülése ott érné őket, ahol fáj. Megfertőzni azt... – Azazel ismét elvigyorodott. – Valakinek hamarabb kellett volna erre gondolnia. Ez egy kibaszott zseniális módja annak, hogy felbosszantsuk azokat a seggfejeket!

Ha nem lenne tiszta baromság.

– Furcsa, hogy senki sem jött ide minket vádolva azzal, hogy mi vagyunk a felelősek érte. Mindig mi voltunk a bűnbakjaik. Azt gondoltam volna, hogy egyből minket hibáztatnak egy ilyesmiért.

– Feltételezve, hogy ez valóban megtörténik... minket hibáztatnának, de nem vennék fel velünk a kapcsolatot. Nem akarnák, hogy megtudjuk, hogy sikerült, amit szerintük megpróbáltunk.

– Ah, igaz! – Azazel átvetette a karját a kanapé háttámláján. – Nos, a forrásomnak nem volt elmélete arról, hogy mi okozhatta a pusztulást vagy a járványt. Azt mondta, semmi olyan nem történt mostanában, ami összefüggésbe hozható lenne vele. Úgy tűnik, megszökött egy őrző egy száműzött lakossal nagyjából akkor, amikor a problémák kezdődtek, de ennyi. Vajon ők is betegek, vagy szerencsésen megmenekültek attól, ami Aeonban tombol.

– Nem lesznek ilyen szerencsések, ha a vadászok a nyomukra bukkannak. – Azok a vadászok szerették, ha a zsákmányuk keményen hal meg.

– Figyelembe véve, hogy a város legtöbb emberét eléggé lefoglalja a pestis és a dögvész, kétlem, hogy a gazemberek bárkinél is prioritást élveznének.

Kinyílt hirtelen az ajtó, és Cain öccse a nyugtalanság képeként jött befelé.

Cain szemügyre vette Sethet, miközben újabb kortyot ivott az italából. – Jól vagy?

Felmordult, és csípőre tette a kezét.

– Hadd találjam ki – kezdte Azazel. – Ishtar.

– Nem is tudom, mi zavar jobban – mondta Seth. – Hogy megint hülye játékokat játszik, vagy hogy azt hiszi, hogy ezek működni fognak. – Borostyánszínű szemei összeszűkültek az Azazel arcán végigsuhanó kifejezésre. – Várj, te azt hitted, hogy működni fognak?

– Kivételesen jó abban, hogy a bőröd alá férkőzzön – védekezett Azazel. – Ishtar túl jól ismer téged. Tudja, milyen gombokat kell megnyomnia. Te pedig betegesen megbocsátó ember vagy.

Igen, de Seth... más volt, mint a többi Ősi. Jó. Nemes. És elég bátor ahhoz, hogy Cain és a többiek mellé álljon, miközben a családjuk többi tagja frontálisan harcolt ellenük, és elűzte őket a saját otthonukból.

– Megbocsátok neki – erősítette meg Seth, és lezuttyant a kanapéra Cain mellé. – De amikor megbocsátottam neki, akkor el is engedtem őt, és úgy döntöttem, hogy továbblépek. Nem epekedtem utána, amíg ő Pihent. Évszázadok teltek el azóta, hogy megérintettem. Úgy beszél, mintha csak a múlt héten történt volna. Ugyanakkor Solomonnal flörtöl, abban a reményben, hogy reakciót vált ki belőlem – tette hozzá Seth, utalva a nő szolgálatában álló mágusra, aki sosem jött ki jól Sethtel.

Cain a combjára tette a poharát. – Valószínűleg azt reméli, hogy mindketten versenyezni fogtok érte. – Aki nem ismerte Ishtart, azt hihette, hogy tipikus figyelemfüggő. Valóban szerette, ha csodálják és hízelegnek neki, de ez nem a figyelemről szólt. Hanem a hatalomról. Vágyott a hatalom érzésére, amit akkor érzett, amikor mások vágyakoztak utána és harcoltak érte.

Seth ránézett. – Rád is ráhajtott, nem igaz?

Cain csak bólintott. Több mint nyolc évszázada nem feküdt le Ishtarral, és mégis, akárcsak Seth esetében, a nő úgy beszélt az együtt töltött időszakukról, mintha nemrég lett volna.

Azazel összekulcsolta az ujjait a feje mögött. – Hát, rám nem csapott még le.

– Pedig megtette volna, ha nem utálnád őt – mondta Seth.

Azazel összevonta a szemöldökét. – Nem utálom őt! Csak szeretek úgy tenni, mintha meghalt volna.

Seth felsóhajtott. – Meg kell mondjam, ez nekem gyűlöletnek hangzik.

Azazel közömbösen megvonta a vállát. – Tudod, furcsa büszkeséggel tölti el, hogy megvolt neki a két testvér. Mintha azt hinné, hogy ti ketten megszegtetek volna valamiféle tesókódexet miatta.

Visszatartva egy horkantást, Cain ismét kortyolt a whiskyjéből. Az igazság az, hogy Seth beszélt vele, mielőtt összejött volna Ishtarral, mert biztos akart lenni benne, hogy Cainnek nem lesz vele semmi baja. Cain egyetlen aggálya az volt, hogy a nő szarni fog Sethre.

– Tényleg, ezt az egészet magamnak köszönhetem. – Seth beletúrt a rövidre vágott sötétszőke hajába. – Láttam, hogy milyen volt Cainnel; figyelmen kívül hagytam a vörös zászlókat. De olyan volt, mint Lilith és Dantalion között. Amikor együtt voltak, Lilith úgy nézett ki, mint egy csibész, de egyszerűen csak arról volt szó, hogy nem illettek össze. Nem illettek egymáshoz.

– Te jó voltál Ishtarnak – mondta neki Cain, miközben visszatért az italos szekrényhez, hogy újratöltse a poharát. – Állhatatos vagy. Türelmes. Olyan férfi vagy, akire szüksége van. De Ishtarnak fontosabb, hogy mit akar, mint hogy mire van szüksége. – Mindig is ez volt a problémája.

– Igen. – Seth nagyot sóhajtott. – Szóval, miről beszélgettetek? Valami érdekesről?

Azazel felragyogott. – Tulajdonképpen kurvára lenyűgözőről.

Seth pislogott. – Ó? Miről?

Az óra kongott, Azazel pedig halkan elkáromkodta magát. – Mennem kell! Gyere velem, mindent elmesélek neked közben – mondta Sethnek. Mindketten felegyenesedtek, miközben Azazel elkezdte: – Szóval beszéltem a forrásommal Aeonból...

Kopogás hallatszott az ajtón.

– Igen? – szólalt meg Cain.

Maxim belépett a szalonba. – Itt van egy szövetség, akik egy Ősivel szeretnének találkozni. Tartózkodási engedélyt akarnak.

– Rendben – mondta Cain. – Kísérd őket hozzám!

 

 

---

[1] Ánusz nyalás