5.-6. Fejezet

 

5

 

 

Megmosakodva, felöltözve, és az utóbbi idők legjobb éjszakai alvása után felfrissülve, Wynter lement másnap reggel a lépcsőn a konyhába. Azonnal megcsapta a tojás, a pirítós és a friss kávé illata.

Xavier és Anabel is a deszkákból készült étkezőasztalnál ültek, és reggeliztek.

Delilah kihajolt a hátsó udvarra néző ablakon.

– Hattie! – kiáltotta vádlóan. – Azt mondtad, leszoktál a dohányzásról!

– Igen, abbahagytam! – állította Hattie odakintről.

– Asszony, érzem a fű szagát!

– Az a fájdalom miatt van.

– Milyen fájdalom miatt?

– A kibaszott függővégek miatt!

Delilah fújtatva kiegyenesedett, majd becsukta az ablakot. – Jó reggelt, papnő!

– Hagyd abba! – Alighogy Wynter helyet foglalt az asztalnál, egy bögre kávé és egy tányér étel került elé. – Hmm, köszönöm! Honnan szerezted a tojást meg a többi cuccot?

– Korán keltem, és elmentem egy mini bevásárlásra – mondta Delilah.

Xavier beleharapott a krémsajtos bagelbe, és lecsukódott a szeme. – A fenébe, több ilyenre van szükségem az életemben!

A zabkását kanalazva Anabel az orrát ráncolta.

– Fogalmam sincs, hogy vagy képes krémsajtot enni! Egyszerűen fúj!

Egy vonal alakult ki a férfi szemöldöke között. – Állandóan teszteled a saját bájitalaidat – amelyek közül néhánynak hónaljszaga van –, de a krémsajtot nem bírod?

– Ez az ördög műve!

Xavier a szemét forgatta. – Mindenről ezt mondod, amit nem szeretsz.

Wynter elfintorodott, amikor Delilah csak egy csésze teával csatlakozott hozzájuk az asztalnál. – Te nem eszel?

– Már ettem – felelte Delilah. – Korábban megéheztem, úgyhogy úgy gondoltam, mindenkinek jobb lesz, ha ott és akkor megtöltöm a hasamat.

Tekintve, hogy a nő abszolút képes bármiről vitatkozni, amikor üres a gyomra, Wynternek egyet kellett értenie vele.

Miközben belevetette magát a reggelijébe, körülnézett a konyhában, és észrevette, hogy Delilah arra is szakított időt, hogy kipakolja az üstöt, a mozsarat és a mozsártörőt. Üvegedényeket állított melléjük gyógynövényekkel, őrölt gyökerekkel, magvakkal és porokkal. A házi készítésű gyógyteakeverékei kétségtelenül ott lapultak valahol a szekrényben, az ilyen-olyan üvegekkel együtt.

Wynter gyanította, hogy Delilah azért sietett elhelyezni a konyhában a saját apróságait, mert követelni akart magának egy kis területet, mielőtt Anabelnek lehetősége lett volna ugyanerre. A szőke lány üstje, eszközei és a bájitalokhoz használt tipikus hozzávalók sehol sem voltak a láthatáron, de kétségtelen, hogy még a nap vége előtt szépen el lesznek rendezve a konyha másik felében.

Delilah belekortyolt az italába. – Szóval, bánja valaki, hogy lemondott a lelke bizonyos jogairól? Kérlek, mondjatok nemet, mert nekem nagyon tetszik ez a hely. Nem akarok elmenni innen.

Anabel megvonta az egyik vállát. – Még nem borultam ki, de előbb-utóbb úgyis be fog következni. Akkor sem fogom kérni, hogy elmenjek.

– Én sem – mondta Xavier teli szájjal.

– Nem tetszik, hogy nem én vagyok a lelkem egyetlen büszke tulajdonosa, de a helyzet fele annyira sem zavar, mint gondoltam – mondta Wynter. – Talán azért, mert tudom, hogy ez nem végleges, és hogy bármikor visszaszerezhetem ezeket a jogokat.

– Mit gondolsz, miért ragaszkodnak az Ősiek ehhez a bizonyos árhoz? – kérdezte Xavier. – Gondolod, hogy a lelkekhez való jogok birtoklása növeli a hatalmukat, vagy szerinted ez egy ijesztgetési taktika, amivel kordában akarják tartani az embereket?

– Fogalmam sincs – válaszolta Wynter. – Lehet, hogy egy kicsit mindkettő.

– Mit gondolunk Cainről? – kérdezte Delilah. – Az én véleményem? Kibaszott jó pasi. Te jó ég, megkívánnám, ha nem lenne egy komolyan rémísztő csávó. „Ijesztőre” számítottam, azok után, amit Wynter mesélt az Aeonokról, és az összes pletykáról, amit az Ősiekről hallottunk, de Cain még így is felborzolta a bundámat.

– Nekem is felállt a hátamon a szőr – mondta Xavier.

Delilah Wynterre csúsztatta a tekintetét. – Arról fogunk beszélgetni, hogy hogyan dugott meg a szemével?

Nem, egyáltalán nem. Wynter lazán a villájára tett némi rántottát, és azt mondta: – Nem volt szemmel dugás.

Xavier elvigyorodott. – Dehogynem. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó dolog, tekintve, hogy ő egy Ősi, de határozottan felkeltetted a figyelmét. Egyszer figyelmeztettél, hogy az Aeonok nagyon eltávolodtak, és nem igazán látják a halandókat. Nem értettem, mire gondolsz, amíg tegnap be nem mentünk abba a szalonba. Cain is ilyen.

Xavier szünetet tartva saját magára, Anabelre és Delilah-ra mutatott, miközben folytatta: – Látott minket, beszélt hozzánk, meghallgatott minket, de nem koncentrált ránk jobban, mint ahogy egy porszemre sem koncentrált volna. Nem igazán regisztrált minket a radarján. Téged azonban... téged viszont látott.

Kényelmetlen érzés telepedett Wynter gyomrába. Nem pusztán azért, mert egy Ősi figyelme rá irányult, hanem mert egy részének ostoba módon tetszett. Hé, halottnak kellene lennie ahhoz, hogy ne vonzódjon Cainhez. De ő volt minden, amit nem szabadott volna egy férfitól elvárnia – sötét, veszélyes, könyörtelen. Sajnos a hormonjai leszarták ezt.

Anabel az ajkába harapott. – Gondolod, hogy megérezte, hogy nem egyszerűen csak boszorkány vagy?

– Ha igen, akkor sem tudja pontosan, hogy mi vagyok – mondta Wynter. – Elküldött volna, ha ez lenne a helyzet. Vagy megölt volna. Bármelyik is legyen. – Szünetet tartott. – Egy teljesen más téma, munkát kellene keresnünk.

Delilah a faliórára pillantott. – Igen, kellene. Méghozzá hamarosan.

Anabel összerezzent, ujjai ökölbe szorultak. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Annyi ember van itt, és még nem tudtam mentálisan feltérképezni a helyet. Előbb szeretnék egy kis időt, hogy berendezkedjek.

Wynter megérintette a kezét. – Semmi gond! Vigyázhatsz Hattie-re, és távol tarthatod a bajtól. – A kintről felhangzó kiabáló hangok hallatán elkomorult.

Anabel megdermedt, a szeme tágra nyílt. – Ki az?

Wynter felsóhajtott. – Úgy tűnik, a kedves szomszédaink nem ellenzik, hogy reggelente első dolguk legyen egymással üvöltözni.

Delilah lecsúszott a székéről, és besétált a nappaliba. – Úgy látszik, annak sincsenek ellene, hogy a bejárati kapunk előtt állóháborút folytassanak. Észrevették, hogy figyelem őket, és egyáltalán nem érdekli őket. Seggfejek!

– Inkább nem szeretnék két vérfarkas falkát ellenségemmé tenni, ezért okosan kell kezelnünk ezt a helyzetet. – Wynter Anabelre nézett. – Van elég hozzávalód ahhoz, hogy elkezdj dolgozni néhány bájitalon, ami segíthet?

A szőke bólintott. – Rengeteget hoztam a táskámban.

A hátsó ajtó nyikorogva kinyílt, és Hattie ballagott be. – Mi ez a kiabálás?

– A vérfarkasok vitatkoznak odakint – magyarázta Delilah, visszatérve a konyhába.

Hattie hümmögött. – Egy öregasszonynak nyugodtan kellene élveznie a jointját. Az az átkozott könyv tönkretett, hogy így végződött. És a hősnő szerintem túl könnyen megbocsátott a hősnek. Rá kellett volna vennie, hogy könyörögjön a bocsánatáért. Szeretem a jó, hosszú könyörgést. – Felhúzta magát egy székre. – Az összes férjem megalázkodott.

Delilah egy pillantást villantott rá. – Ezt a lassú, gyötrelmes haláluk előtt vagy alatt tették, a nekik adott „különleges teáid” jóvoltából?

– Többnyire a közben – válaszolta Hattie.

Wynter elmosolyodott, és a fejét csóválta. Nehéz volt elhinni, hogy az édes, törékenynek tűnő nő valaha is ártott volna egyetlen léleknek is. – Nos, akkor menjünk munkát keresni!

Amikor nem sokkal később kisétált a házból, a vérfarkasok már nem vitatkoztak, hanem a saját előkertjükben álltak, és vicsorgásokat váltottak egymással. Ragadozó tekintetük Wynterre, Delilah-ra és Xavierre szegeződött – akik közül egyikük sem tett mást, mint futó pillantásokat vetett rájuk. Wynter majd később foglalkozik a vérfarkasokkal. Egyelőre fontosabb dolga volt.

Sok szerencsét kívánt a többieknek a munkakeresési kalandjaikhoz, majd elindult Cain várkastélya felé, élvezve a mesterséges nap melegének érzését a bőrén. Nem sokat láthatott a várból, hála a kőből épült, megerősített falaknak, amelyek körülvették azt és a várudvart is. A falakba erős és impozáns bástyákat és őrtornyokat építettek.

Rengeteg ember haladt el mellette, de senki sem billentette meg az állát felé. Csak bámultak, nyíltan kíváncsiak voltak. Nem érezte úgy, hogy udvariatlanok lennének. Inkább olyan volt, mintha egyelőre tartogatták volna az ítéletüket. Nos, rendben van.

Átsétált a kopár falakban lévő boltíves nyíláson, majd a várudvarban találta magát. Középen egy udvar terült el. Jobbra műhelyek, pajták és istállók voltak. Balra valamiféle szállás helyezkedett el, valamint egy sörfőzde, egy pékség és – igen, a kovácsműhely.

Mindezek előtt állt a vár. A fallal ellentétben ez fekete, középkori kőből épült. Magas és félelmetes, mindenki fölé magasodott. Festett üvegű ablakok – néhány kicsi és szögletes, néhány keskeny és téglalap alakú – tarkították a kőépületet. Komornak és gótikusnak tűnhetett volna, ha nem csillogott volna minden egyes kő hatalomtól.

A látvány éppoly lenyűgöző volt, mint a fickó, aki az otthonának nevezte.

Azonban nem akart rá gondolni. Visszaterelte a gondolatait a helyes útra, és a kovácsműhelyhez lépkedett. Kicsi volt és forró, a levegő pedig sűrű az olvadt vas és szén illatától. Munkapadok, kovácsüllők és más nagyméretű szerkezetek voltak szétszórva. Szerszámok voltak csak úgy... mindenütt.

A műhely egyik oldala faltól falig fegyverekkel volt tele – kicsi, nagy, modern, középkori. Leesett az álla. Minden volt, ami csak eszébe juthatott. Vadászkések, rézboxerek, kétélű tőrök, hosszúkardok, fejszék, balták, nyílpuskák, pörölykalapácsok, dárdák – minden volt ott.

Egek, azt hitte, hogy el fog élvezni.

Rafe imádná a gyűjteményt. Megtanította neki, hogyan kell kitérni, sőt, még a fegyvereket is elkapni, mielőtt megengedte volna neki, hogy használjon egyet is. Gyerekként egy óra alatt újra és újra és újra el kellett ragadnia tőle egy tőrt.

Az előtte lévő fegyvereket tanulmányozva nem vett észre semmilyen rúnát vagy a pengékbe nyomott erőpöttyöket. Egyik sem volt tehát megbűvölve. Ezen könnyen lehetett volna változtatni.

– Ki vagy te? – követelte egy durva hang.

Megfordulva egy köpcös férfit látott, aki úgy bámult rá, mintha a cipőjébe pisilt volna. Nos, ez jól kezdődött.

A benne lévő szörnyeteg kissé felemelte a fejét, és figyelmesen szemügyre vette a férfit. Hozzá hasonlóan megérezte, hogy a férfi egy berserker – egy természetfeletti elit harcos, akinek a fajtája már majdnem kihalt. Szörnye mégsem ijedt meg; visszatelepedett, és csupán megfigyelni szándékozott.

– Wynter – felelte végül. – Gondolom, te Morgó vagy. – Kinyújtotta a kezét. A férfi csak gúnyosan nézett rá.

– Mit akarsz, boszorkány?

Leengedte a karját. – Egy munkát. Tessék.

– Itt? – A férfi nevetésben tört ki, és megvakarta a hasát. – Ha azt mondod, hogy kovács vagy, akkor csak hazudsz. Nincs hozzá elég erőd.

– Nem vagyok kovács, de fel tudom javítani a fegyvereidet. Egyedivé tehetem őket.

Egy széles vállú nő, aki kissé hasonlított rá, sétált a műhelybe. – Apa, Dina azt mondja, hogy nincs... Ki a fasz ez a kurva?

Ó, ezek ketten egyszerűen elbűvölőek voltak.

A fickó megint felnevetett. – Ezt nem fogod elhinni, Annette! Winifred nálunk akar dolgozni. Azt mondja, képes javítani a fegyverzetünkön.

A nő gúnyos horkantást adott ki. – Nincs szükségünk arra, hogy egy boszorkány dolgozzon nekünk. Van egy sztriptízbár a felszínen. Miért nem nézed meg, hogy felvesznek-e valakit? – Azzal mindketten elfordultak, elbocsátva a nőt. Annette az egyik munkapad felé vette az irányt, míg Morgó átment a kovácsműhelyhez.

Wynter hosszan és hangosan felsóhajtott. – Hmm! Micsoda szégyen, hogy el akarod veszíteni a vásárlókat. De hé, megértem, ha túlhajszolt vagy. Előfordul az ilyesmi.

Morgó felkapta a fejét. – Elveszíteni a megrendeléseket? Azzal fenyegetsz, hogy megátkozod a boltomat?

A lány a homlokát ráncolta. – Ki beszélt itt átokról?

A fickó megragadta az egyik fogasról lelógó kardot, és gyorsan a nő felé haladt, az állára szegezve. – Boszorkány, te kibaszottul merészelsz... – A férfi visszahátrált, amikor Wynter megidézte a saját kardját, és kivédte a mozdulatát. Az arca elernyedt, ahogy a tekintete a lány fegyverén landolt. – Mi ez, az isten szerelmére!?

Annette odalépett hozzá, és a kardot bámulta. – Az ott...?

– Fekete üveg? Igen. – Wynter megdöntötte, hogy a fény végigtáncoljon a hosszán. – Nincs benne semmi finomság. Tartósabb, mint a vas, és élesebb, mint bármelyik penge.

Morgó megnyalta az ajkát. – Megveszem tőled!

– Nem eladó – mondta Wynter.

– Mik azok a rúnák rajta? – kérdezte Annette.

Wynter keményen elmosolyodott. – Ne aggódj azok miatt! – „Visszaküldte” a kardját a házikóban lévő hüvelyébe. – További szép napot nektek! – Elsétált. A picsába velük! Voltak más kovácsműhelyek is. Azoknál is próbát tehet. Meg is teszi.

Meg is tette.

És minden alkalommal majdnem olyan rosszul ment, mint Morgóval. Nevetés és gúnyolódás volt, és teljesen elutasítva a meghallgatását, hogy mit ért a fegyverek „javítása” alatt.

Mivel úgy gondolta, hogy bármilyen munka megfelel, felkeresett másokat is, és beszélt több üzletvezetővel is. Mindannyian elküldték. És arra a következtetésre jutott, hogy tényleg túl sok seggfej van ezen a világon.

Nem pusztán arról volt szó, hogy bunkók voltak. Hanem az, hogy egyszer voltak az ő helyzetében. Valaha újoncok voltak itt, akik munkát kerestek. Az emberek nyilvánvalóan adtak nekik egy esélyt, és ők mégsem adták volna meg egy másik újoncnak ugyanezt az esélyt.

Wynter a város felszíne felé vette az irányt, és ott keresett munkát. Nem talált semmit. Azt azonban észrevette, hogy valaki követi őt. Az érzés alig ezredmásodpercekkel azelőtt érte el, hogy figyelmeztetően felkavarodott volna körülötte a nagyon is ismerős szellő.

Wynter nem nézett hátra. Lazán sétált tovább a tér ösvényén. Megállt egy sikátor torkolata közelében, úgy téve, mintha eltévedt volna, majd az említett sikátoron kezdett el végigsétálni, a kijáratot keresve.

Már elérte a hátul lévő nagy szögesdrótkerítést, amikor meghallotta egy cipősarok koppanását a járdán. Megfordult, és egy nagydarab férfival találta magát szemben, akinek a hajvonalától átlósan a szemöldökéig egy gonosz heg húzódott.

A lány felemelte az állát, és próbált harcias lenni. – Probléma?

A férfi elvigyorodott. – Már nem. Már egy ideje kereslek. És most elkaptalak!

A benne lévő szörny felébredt álmából, és tanulmányozta az ellenségüket. Wynter inkább nem szabadította volna ki itt. Bárki elsétálhatott a sikátor mellett, és túl sokat láthatott – ezt nem kockáztathatta meg. Telepatikus képeket küldött neki, és megmutatta, mit forgatott a fejében ezzel a seggfejjel kapcsolatban, mivel korábbi tapasztalataiból tudta, hogy a vérszomjas lény időnként szívesen nézi.

Amikor a fickó tett egy lépést felé, azt mondta: – Nem megyek veled sehova!

– Ó, azt hiszed, azért jöttem, hogy begyűjtsem a fejpénzt? Így is van. Valahogy úgy. Tudod, téged élve köröznek. De egy mágus még több pénzt ajánlott nekem, hogy helyette megöljelek. Soha nem utasítok vissza több pénzt.

Bosszúság járta át a lányt. Tényleg ki kellett volna már régen végeznie a gyilkosai családját.

– Azt is akarja, hogy bántsalak. – Gonoszul gyorsan, a férfi boszorkány felemelte a kezét, és egy varázslatot eresztett ki, amely élesen, mint egy szike, Wynter bőrébe vágott.

Kibaszottul aú! A fájdalomról tudomást sem véve, Wynter lecsapott a saját mágiájával. Mérgező és perzselően forró, a fickó arcát és a nyakát ostorozta, mély hegeket hagyva maga után, amelyek úgy sisteregtek, mint a hús a grillen.

Gyorsan visszavágott, miközben kántált az orra alatt, és kék tűzzel lőtte a nőt. A nő hátrarántotta magát, de a hideg lángok megperzselték az ajkát és az állát. Ó, ez a rohadék meg fog lakolni!

A nő egy erős mágikus hullámmal csapott le rá, amitől a férfi egy kukának ütközött. Még miközben a földre csúszott, ismét kék tűzzel csapott le rá, de nem mozdult elég gyorsan – a lány már hívta a kardját, és épp megfelelő szögbe állította, hogy a penge elterelje a lángokat.

Aztán már rajta is volt a fickón.

Gyorsan is csinálhatta volna, de... nem! A hüvelykujját a férfi arcán lévő vérző sebhelyhez nyomta, és egy mágikus nyilat küldött egyenesen a véráramba.

A férfi felsikoltott, amikor egy tintás feketeség csúszott felfelé az ereiben. A bőre először elsápadt és megpuhult, szinte papírszerűnek tűnt. De hamarosan vörös, duzzadt és erezett lett. Döbbenten és fájdalommal telten káromkodott, miközben vérhólyagok képződtek a testén; némelyikük felszakadt, és émelyítően bűzös szagot árasztott.

Ami ezután történt... igen, bárki émelyegne tőle. A húsa feketedni kezdett. Kiszáradni. Hámlani. Bomlani. A rothadó mágia felemésztette a testét, beleértve az ajkait is, amitől a szája úgy nézett ki, mint egy obszcén lyuk az arcán. Fogai megrepedtek és szétmorzsolódtak, és két elszáradt végtagja leesett.

A túlvilági szellő, amely korábban figyelmeztetést hordozott, most Wynter bőrén táncolt, és helyeslően zümmögött. Hasonlóképpen, a benne lévő szörnyeteg ismét megnyugodott, elégedetten azzal, ahogyan Wynter kezelte a helyzetet.

Éppen amikor az ereiben lévő tintafekete sötétség elérte a boszorkány fejbőrét, a szeme a lány immár ragyogó arcának oldalára tévedt, és szinte komikusan kitágult.

Tudva, hogy a bélyege látható, Wynter ragyogó mosolyt villantott rá. – Igen, elmentél és megszívtad. Gyorsan is megölhettelek volna, de ahogy most már láthatod, az, hogy fájdalmat okozzak az embereknek... nos, erre vagyok teremtve. – És így megvárta, hogy az élet kihunyjon a férfi szeméből, mielőtt levágta volna a fejét.

 

*

 

Nem sokkal később Wynter kifújta a levegőt, amikor felsétált az ösvényen a házikó felé. A férfi boszorkánnyal való foglalkozás... nos, őszintén szólva szórakoztató volt. De nem igazán javított a napján, tekintve, hogy nem talált munkát. Mivel úgy gondolta, hogy az álláskeresés csak időpocsékolás, úgy döntött, hogy hazamegy, miután Anabel egyik ügyes bájitalát használta a boszorkány testének felbomlasztására. Egy másik bájitalt használva pedig a sebeit gyógyította be.

A szőke ragaszkodott hozzá, hogy „bizonyítéktól megszabadító bájitalokat” vigyenek magukkal, paranoiásan attól tartva, hogy bármelyik pillanatban értük jöhet a halál, és fedezniük kell a hátsójukat. Ilyenkor Wynter örült neki.

A házikóba sétálva Delilah-t és Xaviert is a plüsskanapén elterülve találta. – Sikerrel jártatok?

Delilah egy fintort vágott. – Á, dehogy! Elmentem az összes gyógynövényboltba. Egyik boszorkány sem akarja, hogy egy kívülálló dolgozzon neki, és komolyan gúnyolódtak. Majdnem le kellett ütnöm az egyik ribancot.

Xavier megdörzsölte a tarkóját. – A boszorkányok, akikkel beszéltem, ugyanennyire vonakodtak felvenni egy kívülállót. Érdeklődtem a felszínen egy bárban megüresedett álláslehetőségről, de a mágus, aki vezette, azt mondta, hogy be kell lépnem a konklávéjába – úgy tűnik, ők minden mágiahasználót felvesznek.

Delilah megrángatta a fürtjeit. – Próbáltam jelentkezni más állásokra – pincérnőnek, pultosnak, ilyesmikre. Semmi öröm. Az emberek azt mondták: Nem ismerünk téged, vagy a papnőt, aki kezeskedne érted, szóval nem.

– Néhányan ugyanezt mondták nekem is – mondta Xavier. – A pokolba is, még istállómunkásként sem kaphattam állást, hacsak nem egyezem bele, hogy három hónapig ingyen dolgozom, amíg „megismernek”.

– Te értesz a lovakhoz? – kérdezte Delilah.

A férfi arca megenyhült. – Gyerekkoromban volt egy.

– Tényleg?

– Nem, nem igazán.

Delilah legyintett a kezével. – Akkor miért mondod? Miért hazudsz?

– Talán csak szeretem hallani magam beszélni.

Wynter belesüppedt a fotelbe. – Nekem sem volt szerencsém munkát találni, és nem érzem, hogy ez egyhamar megváltozna. Szóval... azt hiszem, mindannyian azt tehetnénk, amit általában csinálni szoktunk, hogy pénzt keressünk. Csakhogy ezúttal összefogunk, és hivatalos vállalkozásba kezdünk. Az egészet irányíthatnánk itthonról, hiszen most már van egy állandó bázisunk.

Xavier kihúzta magát. – Na, ez aztán az ötlet!

Delilah bólintott. – Hattie és Anabel is benne lenne. Különösen, mivel ez azt jelenti, hogy nem kell elhagyniuk a házikót.

– Néhány helyi üzlettulajdonos talán nem lesz túl boldog – kezdte Xavier –, de mivel sokan közülük ma kurvára gorombák voltak velem, nem mondhatom, hogy érdekel.

Nem, Wyntert sem igazán. Mentálisan végigfutott mindenen, amire szükségük lesz, majd megkérdezte: – Megvan még az a sátor, amiben gyakran tartottad a tarot-olvasásokat?

A férfi szája felfelé görbült. – Igen, persze. Akár az udvaron is felállíthatnám, amikor felolvasásokat tartok. – A fickó kártyajóslással foglalkozott, és átkozottul jó volt benne. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor garantálható volt, hogy nem fog hazudni. – Te hol csinálnád a tiédet?

A lány lebiggyesztette a száját. – A fészer a hátsó udvarban talán megfelelne. Tudja valaki, hogy üres-e?

– Sosem néztem meg. – Xavier felállt. – Menjünk, nézzük meg!

Odakint kihúzták a fából készült fészer ajtaját. Porszemek táncoltak a levegőben, és rozsda, piszok és napmeleg fa illata fogadta. A nő mindezt figyelmen kívül hagyta, és az épületet tanulmányozta. Nem volt túl kicsi vagy szűkös, ami jó volt. És nem is volt rossz állapotban.

Igen, ezt használhatná. Persze alapos tisztításra fog szorulni, de Anabel képes készíteni egy olyan főzetet, ami jobb volt minden fehérítőnél. Először azonban Wynternek ki kell ürítenie a fészert. Ez nem tartana sokáig, hiszen csak a legalapvetőbb házkörnyéki szerszámok voltak belegyömöszölve.

Mielőtt azonban belekezdett volna mindebbe... – Át kell futtatnunk ezt a tervet a többiekkel, és megbizonyosodni arról, hogy jól gondoljuk-e, hogy mindketten benne lesznek – mondta, és visszafordult a házikó felé.

– Készen fognak állni rá – mondta Xavier, követve őt. – Tudod... nem muszáj csak a kártyaolvasásnál maradnom.

Megérezve, hová vezet ez az egész, Wynter megrázta a fejét. – Nem!

A férfi elfintorodott. – Az emberek szeretnek beszélgetni a halottakkal. Jó pénzt fizetnek érte.

– Nem! – Mert bár Xavier elsajátította a szellemekkel való kommunikáció képességét, egy csatornát kellett használnia ahhoz, hogy beszélhessen velük. És ez a közvetítő mindig egy holttest volt. – Nem tárolunk holttesteket az udvarunkon!

– Miért nem? Nem olyan büdösek.

– De igen, büdösek. Ráadásul megijesztik az embereket. És a vérfarkasok nyafogni fognak, mint a kisbabák, mivel a fejlett szaglásukat kínozni fogja a bűz. Szóval, nincs médiumozás.

Fújt egyet. – Rendben.

– És nem tartunk hamis szeánszokat sem.

– Ugyan már!

Wynter megtorpant, és sóhajtva fordult szembe vele.

– Emlékszel, hogy beszéltünk a jóról és a rosszról? Nos, az, hogy az emberekkel elhiteted, hogy a szeretteikkel kommunikálsz, senki számára sem a „helyes” definíciója.

– Az ügyfeleim mindig boldogan távoznak. Hát nem ez a fontos?

– Nem, Xavier, nem az. – Egyik ujjával a férfi felé bökött. – Nincs szeánsz! – Azzal a hátsó ajtón keresztül elindult a házba.

Mindenkit összehívott a konyhába, és ismertette a tervet Hattie-vel és Anabellel. Mindketten benne voltak. Anabelnek tetszett az ötlet, hogy egész nap a konyhában lóghat, és azt csinálhatja, amihez a legjobban ért, és közben elkerülheti az embereket. Hattie imádott másokat etetni, és hallani, hogy ízlik nekik az étel. Leginkább azonban azt szerette, hogy kereshet saját pénzt, amiből táplálhatja a könyvfüggőségét.

Wynter Delilah-hoz fordult. – Készíts egy listát az összes hozzávalóról, amire szükségetek lesz! Aztán el kell menned bevásárolni.

Delilah ajka meggörbült. – A vásárlás az egyik dolog, amihez a legjobban értek.

– Először is, nos, tudnod kell, hogy egy férfi boszorkány épp az imént akart megölni.

– Egy férfi boszorkány mit próbált megtenni?

 

*

 

Bár hallotta a közeledő lépéseket, Cain nem nézett fel és várta, hogy látogatója a látóterébe kerüljön. Tekintetét a karcsú, fekete kígyóra szegezte, amely lassan csúszott a földön a lába mellett, pislogás nélküli szemeit rá szegezve.

Maxim megköszörülte a torkát. – Elnézést a zavarásért, uram, tudom, hogy nem kívánta, hogy megzavarjuk. De a jósnő beszélni kíván Önnel. Azt mondja, fontos dologról van szó.

Cain érezte, hogy az ajkai kezdenek laposra préselődni. – Mennyire fontos? – Mert Demetria meghatározása erre a bizonyos szóra nem mindig egyezett az övével.

– Ragaszkodott hozzá, hogy ezt hallani akarja majd.

Cain felsóhajtott magában, és végül felnézett. – Akkor azt hiszem, el kellene kísérned őt hozzám.

A segéd tétovázott. – Nem szereti a kertet, uram. A kígyók idegesítik.

– Tudom.

Maxim ajka megrándult, és megrázta a fejét. – Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is megértem, miért találja olyan mulatságosnak az emberek félelmét. – Sarkon fordult, és eltűnt a kanyargós ösvényen.

Óvatosan, nehogy rálépjen a lába körül sikló kígyóra, Cain a kovácsoltvas padhoz ment és leült. Egy fehér szaténmoly suhant el mellette, és letelepedett a mohával borított falmaradványra. Végzetes hiba. Látta, hogy egy újabb kígyó feje kukucskál ki a fal boltíves, üveg nélküli ablakán; nem kerülte el a figyelmét a rovar.

Cain megropogtatta a nyakát, a hangulata valamivel kevésbé volt fekete, mint amikor először belépett a kertbe. Nem volt kiváltó oka a hangulatváltozásnak. De hát soha nem is volt. Egyszerűen megtörtént. És tudta, hogy a legjobb lenne, ha nem lenne mások közelében, amíg a sötét felhő el nem múlik.

Minél hamarabb megnyomja az újraindítás gombot, annál jobb. De addig nem, amíg nem volt minden rendben. És semmiképpen sem addig, amíg Wyntert be nem csalogatta az ágyába. Nem mintha megengedhette volna magának, hogy várjon. Halandó lévén, a nő már nem lenne életben, amikor legközelebb felébred. A gondolat... zavarta.

Sosem irigyelte a halandók rövid életét. Nem, nekik megvolt a halhatatlanság sajátos változata – a lelkük újra és újra visszatért. Cain fajtája? Ha egyszer meghaltak, akkor halottak voltak. És mivel ő nem vágyott arra, hogy egészen egyszerűen megszűnjön létezni, nem irigyelte a halhatatlanság átkát. Különösen akkor, amikor a Pihenés megadta neki a nagyon is szükséges haladékot, amikor csak szükséges volt. Az utóhatás azonban bosszantó tudott lenni – új arcokra ébredni, bepótolni mindazt, amiről lemaradt, látni annyi változást maga körül. Zavaró tudott lenni.

Nos, a zavarodottság sokkal jobb volt, mint az a sötét lelkiállapot, amelyben mostanában folyamatosan találta magát. Az, hogy itt volt, segített. Kevesen zavarták, amikor a kertjében volt. Leginkább azért, mert a hely nem volt éppen biztonságos. És nem is volt túlságosan barátságos.

Sokan nem értették, hogyan tudott itt pihenni. Személy szerint ő maga sem értette, hogy a fényes, vonzó kertek miért számítanak békésnek. De hát az emberek hajlamosak voltak a szépség és a jóság közé egyenlőségjelet tenni, holott a kettő valójában nem mindig járt együtt.

Nemsokára ismét megjelent Maxim a jósnővel maga mögött. A magas, latin-amerikai nő egyike volt azoknak a lakóknak, akik eladták a lelküket Cainnek. Hosszú életre vágyott, rettegett az öregedéstől; utált minden egyes ráncot, amely már megjelent az arcán. Valójában, az arcán lévő vörös folt elvonta a figyelmet a hibákról. Ez a jel azt jelezte, hogy egy bizonyos istenség kegyeltje. Az ő esetében ez Nemesis volt. Az általa kegyelt boszorkányok jövőre vonatkozó látomásokat kaptak az istenségtől, ezért is nevezték őket orákulumoknak.

Ebben a pillanatban Demetria barna tekintete idegesen cikázott körbe. Finom borzongás futott végig a gerincén, amikor meglátott egy vastag faágról lelógó pitont.

Cain érezte, hogy mosoly melegíti a mellkasát. Ha a nőnek lett volna fogalma arról, mi lakik benne, akkor összehasonlítva, nem találta volna olyan félelmetesnek azokat a kígyókat.

Tekintetét a férfira csúsztatva, enyhén meghajolt.

– Uram!

– Demetria – üdvözölte a férfi. – Mi szél hozott ide? A saját érdekedben remélem, hogy tényleg olyan fontos, mint ahogy arra célozgattál.

– Igen, erről biztosíthatom! – A nő megvárta, amíg Maxim távozik, mielőtt közelebb lépett volna, és folytatta: – Valami... valami nem jó.

– Hogyhogy nem jó?

– A tehetségem cserbenhagy. – A nő az ujjait forgatta. – Érzem, hogy valami közeleg. Nem tudom megmondani, hogy jó vagy rossz. Nem látok semmit!

Cain érezte, ahogy a szeme összeszűkül. – Egyáltalán semmit?

– Semmit. Ez sosem történik meg, amikor egy érzésem mögött ilyen sürgető jelleg áll. Mindig kíséri egy látomás. – Remegő lélegzet hagyta el a nőt. – Konzultáltam a csontokkal. Az olvasás megerősítette, hogy igaza van a megérzésemnek. De továbbra sem látok semmit. Azt hiszem, blokkolva vagyok.

– Valaki itt?

– Nem hiszem, hogy ez egy személy. Inkább egy jelenlét. Egy erő. Zavarja az adottságom frekvenciáját. Szándékosan.

Cain elhúzta a száját. Nem érzett semmi ilyen jelenlétet. Ugyanakkor, ha valami elég erős volt ahhoz, hogy blokkoljon egy orákulumot, akkor ahhoz is elég erős volt, hogy észrevétlen maradjon. – Mikor volt utoljára valamilyen látomásod?

– Hat nappal ezelőtt. Nem volt semmi jelentős.

– És ez az érzés, hogy valami közeledik... mikor talált el?

– Tegnap reggel. Nem jelentettem Önnek azonnal, mert azt reméltem, hogy ha várok, akkor jön egy látomás. De nem így történt – sóhajtott fel. – Az, hogy nem látom, mi áll előttem... olyan érzés, mintha elvágták volna egy részemtől. Aggódom, hogy Nemesis elhagyott engem!

– Kétlem, hogy valami ennyire drámai dologról lenne szó. Ha így lenne, akkor már nem lenne az a jel az arcodon.

– Próbáltam kapcsolatba lépni vele. Nem válaszolt a hívásaimra.

Cain megvonta a vállát. – Az istenségek hajlamosak azt tenni, amit akarnak. – Összeszorította az ajkát. – Rajta tartjuk a szemünket a helyzeten. Ez minden, amit igazán tehetünk.

A nő nagyot nyelve bólintott. – Majd értesítem, ha... – Maxim fojtott hangjára és a járda kövein felhangzó cipősarkak kopogására elhallgatott.

Cain alig tudott ellenállni a késztetésnek, hogy a fogait csikorgassa. Ismerte ennek a járásnak a ritmusát. Pontosan tudta, ki jön. És nem volt hangulata foglalkozni vele.

Pár pillanattal később Ishtar sétált a képbe, szorosan mögötte egy dühös Maxim.

A nő Cainre mosolygott. – Milyen szép délután van, nem igaz? – Demetriára csak egy érdektelen pillantást vetett.

Felismerve a női Ősi hangját, a Cainben lakozó szörnyeteg kinyitotta az egyik szemét. Valamikor talán még fel is rezzent érdeklődésében. Most azonban, teljesen közömbösen a nő jelenléte iránt, hagyta, hogy ismét lecsukódjon a szemhéja.

Maxim vörös arccal nézett rá. – Sajnálom, uram, elmagyaráztam, hogy társasága van, de...

– Nem neked kell bocsánatot kérned! – mondta neki Cain, hangjában egy fenyegető szállal.

Ishtar egy légies kuncogást adott ki. – Csupán nem láttam okát, hogy miért ne jelenthetném be én a saját érkezésemet. Ostobaságnak tűnik, amikor annyi időt töltöttem itt a korszakok során.

Nem, azért tolakodott be, mert tudni akarta, hogy ki a „társasága”, és hogy az említett társaság nőnemű-e. – Bocsánatot fogsz kérni Maximtól!

Ishtar egy hosszú pillanatig Cainre bámult. – Ezt nem mondod komolyan!

– Ó, nagyon is komolyan gondolom! Nem lehetsz elutasító az alkalmazottaimmal szemben! Nem nehezítheted meg a munkájukat! Tisztelettel fogsz bánni velük, vagy egyáltalán nem jössz ide! Most pedig kérj bocsánatot Maximtól!

Dupla vörös folt színesítette be az arcát, miközben búzavirágkék szemeivel gyémántkeményen meredt Cainre. A mélyükben ott volt az izgalom halvány jele is. A nő gyűlölte, amikor a férfi bármilyen követelést támasztott vele szemben, de egy része mégis élvezte. Ami bosszantotta a férfit, hiszen nem kívánt ilyen hatást gyakorolni rá.

– Csináld most, vagy menj el! – mondta Cain.

Ishtar betegesen édes, gúnyos mosolyt villantott a segédre. – Nagyon-nagyon sajnálom, Maximus! Igen, igen, valójában nem ez a neved, de sokkal jobban illik hozzád, mint a Maxim. Vagy Maxie is működhetne, ha nyitott vagy rá.

Ami a bocsánatkérést illeti, valószínűleg ez volt a legjobb, amit Maxim kaphatott, még ha egy csepp őszinteség sem volt benne.

Demetria megköszörülte a torkát. – Elbúcsúzom, uram. – Biccentett Ishtar felé, aki pillantásra sem méltatta.

– Maxim kikísér téged. – Miután azok ketten eltűntek az ösvényen, Cain Ishtarra vetette a tekintetét, és megkeményedett az álla. – Túl messzire mentél.

– És te régebben sokkal szórakoztatóbb voltál – vágott vissza a nő. Kissé meghajolt, hogy szőke fürtjei előrebukjanak, miközben egy kígyóra mosolygott, amely a hosszú fűben siklott. Cain felhorkant magában. Ha a nő azt hitte, hogy finom a dekoltázsa megvillantásában, akkor tévedett.

Ishtar visszairányította a fókuszát a férfira.

– Nyilvánvalóan szörnyű hangulatban vagy, úgyhogy nem fogok sokáig maradni. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, esetleg elkísérnél-e a holnap esti ünnepségre.

– Nem, nem szeretném.

A nő összevonta a szemöldökét. – Miért nem? Lehetőséget adna arra, hogy bepótoljuk a lemaradásunkat. Nem sokat beszéltünk, mióta felébredtem. Korábban együtt érkeztünk eseményekre.

– Az nagyon régen volt.

– Az az idő, amikor még... közel álltunk egymáshoz, igen.

Soha nem voltak igazán „közel” egymáshoz. Legalábbis nem érzelmi értelemben. Egyikük sem törődött a másikkal. Ami összehozta őket, az egyszerű volt: A férfit vonzotta az a féktelen életszenvedély, amellyel a nő egykor rendelkezett, az pedig élvezte, hogy a férfi nem adta fel magát, hogy a kedvére tegyen, mint oly sok más pasas.

A baj csak az volt, hogy Ishtart nem érdekelte az egyenrangú partnerség, Caint pedig nem érdekelte, hogy csak egy egyszerű hitves legyen, aki engedelmeskedik a nő minden utasításának. Ebben az értelemben a kapcsolatuk inkább a dominanciáért folytatott harc volt. De ez mindkettőjüknek felüdülést jelentett a minden Ősit sújtó könyörtelen unalomból. Legalábbis egy időre. Cain hamarosan belefáradt. A nőbe. Hogy a dolgok mindig ugyanúgy végződnek.

– Ez nem olyan időszak az életemben, amit meg akarok ismételni – mondta a nőnek. – Ezt világosan kifejtettem.

– „Durva” voltál. És feleslegesen. – A csípőjét ringatva, Ishtar közelebb lépett. – Több mint három évszázadon át aludtam. Bizonyára legalább egy kicsit hiányoztam neked.

Sóhajtott egyet. – Ha szükséged van valakire, aki az egódat fényezi, azt javaslom, keresd fel Salomont.

A nő egy grimaszt vágott. – Ő mindenben megadja a magamét. Nem vág vissza, és nem követeli, hogy számon tartsák. Nem úgy, mint te. Te mindig kihívást jelentettél. Erre van szükségem egy férfiban. Kell valaki, aki egyenrangú velem.

Cain unottan nézett rá. – Tényleg azt hiszed, hogy bedőlök ennek? Nem mintha legutóbb is bedőltem volna, amikor esküdözve jöttél hozzám, hogy igazi társulást akarsz. – Majdnem felnevetett, mert felismerte, hogy ez mekkora hazugság volt.

– Tényleg azt akarom, hogy egyenrangúak legyünk, csak nem tudom, hogyan működhet egy ilyen kapcsolat. Megmutathatnád nekem...

– Miért erőlteted ezt, amikor tucatnyi pasi van odakint, aki pontosan azt mondja neked, amit hallani akarsz?

– Mert ők nem ismernek engem. Lehet, hogy bizonyos szempontból lenézel, de te legalább ismersz. Látsz engem. Néha csak arra van szükségünk, hogy lássanak. És te... te vagy az első, akire gondoltam, amikor felébredtem. A személy, akivel a legjobban vártam, hogy beszélhessek. De te még csak időt sem szakítasz rám. Még egy esélyt sem adsz nekünk.

– És mi értelme lenne, Ishtar? Szereted, ha látnak téged. Egészen addig, amíg már nem akarod. Amíg nem akarsz úgy tenni, mintha nem lennél tele hibákkal és sebezhetőséggel, mint mindenki más, és ezért aztán a hozzád legközelebb állókra csapsz le, hogy elűzd őket. Erre nem jelentkezem.

– Mindig is csak azt akartam...

– Pórázon akartál tartani, akárcsak a tulajdonodban lévő lelkeket – fejezte be helyette. – Ez soha nem fog megtörténni!

A nő keményen tanulmányozta Caint. – Más vagy, mint azelőtt voltál, mielőtt a Pihenést választottam. Mindent hallasz, amit mondok, de nem érint meg, igaz? Még csak nem is arról van szó, hogy nem érdekel, hanem arról, hogy képtelen vagy rá. – Nyelt egy nagyot. – Emlékszem erre a szakaszra. Az érzelmek gyakran csak úgy lecsúsznak rólad. Nem mindig ragad meg. – Tett egy lépést a férfi felé. – Tudod, beszélhetsz velem. – Felsóhajtott, amikor a férfi nem szólalt meg. – De nem fogsz, nem igaz?

Nem. A nő sosem volt olyan, akinek Cain a bizalmát adta volna. Még akkor sem, amikor egy ágyban aludtak.

– Bíztál valaha is valakiben igazán, Cain?

– Igen. – Nagyon kevés olyan személy volt, aki nem hagyta cserben.

Szomorúság suhant át a nő arcán. – De én nem tartozom közéjük, nem igaz?

– Nem veszem be ezt az ó-olyan-szomorú-vagyok színjátékot. Te sem bízol bennem jobban, mint én benned!

A nő arca egy pillanat alatt megkeményedett.

– Rendben! – Felemelte hegyes állát. – Ha meggondolnád magad a holnap estével kapcsolatban, otthon leszek.

Igen, és ha Cain felbukkanna, hogy elkísérje őt bárhová is, a nő szipogva kijelentené, hogy már szerzett valaki mást, aki elkíséri.

A nő elviharzott, extra kilengés adva a csípőjének.

A férfi rezzenéstelenül elfordította a tekintetét.

Maxim vékonyra préselt ajkakkal ismét megjelent.

– Még egyszer, uram, sajnálom, hogy Ishtar...

Cain legyintett a felesleges bocsánatkérésre. – Semmi baj, Maxim! – Kinyújtotta a lábát. – Mondd csak... hol van az új boszorkányom? A papnő, aki ragaszkodik hozzá, hogy nem papnő.

A férfi pislogott. – A Vérrózsa Szövetség beköltözött a veszekedő vérfarkas falkák közötti házba, uram. Azt hallottam...

Cain felvonta a szemöldökét. – Igen?

Maxim rövid időre elfordította a tekintetét. – Morgó bejelentette mindenkinek, hogy meg akarja átkozni az üzletét.

– Megátkozni az üzletét?

– Nem volt hajlandó felvenni őt, és a nő nyilvánvalóan világossá tette, hogy el fogja veszíteni a vásárlóit. Bár nem hiszem, hogy azt tenné, amit a fickó állít – tette hozzá gyorsan Maxim.

– Nem, ennél okosabb a nő – értett egyet Cain. Egy átok nemcsak a berserkereket fordítaná ellene, hanem a város lakossága is vonakodna megbízni benne. Wynter nem olyan embernek tűnt neki, aki meggondolatlanul ellenségeket szerez, vagy elszigeteli a szövetségét.

– Valószínűleg pontosan azt akarta tenni, amit eddig is tett – megriasztani őt.

– Talán. – Cain szünetet tartott. – Nem gondoltam volna, hogy egy kovácsműhelyben keres munkát.

– Miután húsz percet töltöttem Wynterrel és a szövetségével, azt mondanám, hogy ők azok a fajta emberek, akik sok olyan dolgot tesznek, amire nem számítunk.

– Az ösztöneim egyetértenének veled ebben. – Cain talpra emelkedett. – Hozd ide hozzám, Maxim!

A segéd megdermedt. – Ugye nem... nem fogja fegyelmezni, ugye?

– Nem, nem hiszek Morgó állításainak. – Cain érezte, hogy mosoly görbül a szájára. – De ő ezt nem tudja, nem igaz?

 

 

6

 

 

Az alsó ajkát rágcsálva, Anabel átnyújtott Wynternek egy doboz fiolát. – Biztos, hogy nem akarsz inkább valami halálos anyagot adni nekik?

– Hangoskodnak, nem fenyegetőznek – mondta Wynter.

Anabel a nappali ablaka felé nézett, ahonnan jól látták a veszekedő szomszédokat. – De vannak karmaik és agyaraik, és képesek szörnyeteggé változni.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Megölhetnek téged. Mindannyiunkat megölhetnek! – Megdörzsölte a torkát. – Valószínűleg már lépésről lépésre megtervezték a meggyilkolásunkat. Széttépve meghalni nem egy szórakoztató módja a halálnak, hidd el nekem! Egyszer egy farkastámadás során haltam meg. A vérfarkasok pedig még nagyobbak és halálosabbak, mint a fajtiszta farkasok.

– Téged megtámadott egy farkas?

– Veszett volt. Az őreim semmit sem tettek, hogy segítsenek. Személy szerint azt hiszem, szándékosan hagytak meghalni, mert gyűlölték az apámat. – Anabel összeráncolta az orrát. – Hajlamos volt gyilkos dühkitörésekre. Még a fivéremet is megölte, amikor egy ilyenbe keveredett. És a novgorodi mészárlás elindítása sem tett jót a hírnevének.

– Mészárlás... Várjunk csak, te most Rettegett Ivánról beszélsz?

– Hát... én csak úgy hívtam, hogy apa.

Wynter kicsit megrázta a fejét. – Oké. Nos... Köszönöm, hogy megosztottad velem! – Szorosabban markolta meg a fiolákkal teli dobozt. – Fél óra múlva visszajövök. Ne aggódj, minden rendben lesz!

Odakint Wynter lazán végigsétált az ösvényen a kapu felé. A két egymás arcába kiabáló hím teljesen figyelmen kívül hagyta őt, miközben több vérfarkas szóródott szét mögöttük. Eleget hallott a vitájukból ahhoz, hogy tudja, a magasabbik Diego, a másik pedig Elias. Mindketten Alfák is voltak.

Wynter elfintorodott. – Na, fiúk, tényleg szükség van erre a sok kiabálásra?

Diego ökölbe szorított kézzel vicsorgott rá. – Ez nem a te dolgod! Menj vissza a házba!

– Na, ez nem volt szép!

– Én nem vagyok kedves!

– Szerintem ezt már észrevette, seggfej! – vicsorogta Elias. Lehet, hogy alacsonyabb volt, mint a másik Alfa, de erősebb testalkatú.

Wynter kinyitotta a kaput, és így kezdte: – Azon tűnődöm, hogy... miért vitatkoztok annyit egymás között, amikor ezzel azt adjátok a vámpíroknak, amit akarnak? Úgy értem, utálják, hogy számbeli fölényben vagytok, igaz? Jól esik nekik, hogy egymás torkának estek.

– Nem érdekel, hogy mi esik, vagy nem esik jól ezeknek a rohadékoknak! – gúnyolódott Diego.

A nő hümmögött. – Szerintem ez nem igaz. Nem értem, hogy lehetsz ennyire közömbös velük szemben. Hallottam, milyen becsmérlő dolgokat mondanak a vérfarkasokról. Egykoron az ő fajtájuk vadászott a tiédre, nem igaz? Az élesebb érzékeik volt a vesztetek. Még egy olyan időszak is volt, amikor az elfogottakon agymosást végeztek, és egy csomót közülük az őreiknek használtak. Ezért hívják még mindig a fajtádat a szukáiknak. És nem kötekednek még mindig veletek, hogy gyengébbek az érzékeitek?

Diego orrcimpái kitágultak. – Van értelme ennek a beszélgetésnek?

– Igen. Látod, én segíthetek neked. A csapatom egyik tagja, Anabel, rendkívül tehetséges, ha bájitalokról van szó. Mindenféle furcsa és csodálatos főzeteket készít. Holnaptól már árulni is fogja őket. Néhányat démonoknak, néhányat vámpíroknak, néhányat a fajtádnak, és így tovább. – Wynter előhúzott a dobozból egy fiola zöld folyadékot. – Ez a bébi itt képes kiélesíteni a vérfarkas érzékeket.

Elias felhorkant. – Baromság!

– Nem baromság – mondta a nő. – A hatás persze nem lenne tartós. Körülbelül három hónapig tartana. Kéri valamelyikőtök ezt az ingyen mintát?

Diego egy rövid mosolyt villantott rá. – A szüleim figyelmeztettek, hogy ne fogadjak el bájitalokat idegenektől.

– Ez nem mérgezett, vagy ilyesmi. Tessék, bebizonyítom! – Wynter kihúzta a kis dugót, és belekortyolt a mentolos főzetbe. Természetesen semmi sem történt. – Tessék. Látod? Minden rendben.

– Működött? – kérdezte Elias.

– Rajtam? Nem. Ezt úgy tervezték, hogy szigorúan csak vérfarkasokon működjön. – Kihívással a szemében, Wynter az egyik Alfáról a másikra nézett. – Szóval, melyikőtök akarja kipróbálni? Gondolom, itt derül ki, hogy ki a legnagyobb, legrosszabb Alfa a környéken...

Diego felmarkolta a fiolát, és felhajtotta a főzetet. Néhány pillanatig csak állt ott, láthatóan kétkedve. Aztán kiegyenesedett a háta, gyorsan pislogott, és erősen megrázta a fejét. A feszültség lecsúszott a testéről, és elkerekedett a szeme. – Bassza meg!

Wynter elmosolyodott. – Jó a csajom, mi? – Kivett még egyet a dobozból, és Eliasnak kínálta, aki nem habozott elfogadni és meginni a bájitalt.

A fizikai reakciója nagyjából ugyanaz volt, mint Diegóé. – Jézusom!

– Ezeket nevezhetitek ingyenes mintáknak – mondta nekik. – Ahogy mondtam, a hatása körülbelül három hónapig tart. Akartok még többet utána? Nos, rá lehet venni, hogy kedvezményesen adjam őket a két falkátoknak, mivel szomszédok vagyunk, meg minden. Még arra is rá lehet venni, hogy Anabel ne készítsen érzékszerv-élesítő bájitalt vámpíroknak. Így előnyben lesztek velük szemben.

Diego összehúzta a szemét. – És mit akarsz cserébe?

A nő megvonta a vállát. – Ez tényleg nagyon egyszerű. Ne vitatkozzatok az otthonom előtt. Tisztában vagyok vele, hogy egyikőtök sem akarja átlépni a másik területi határait, és hogy ez a földsáv itt az egyetlen semleges terület a területeitek között, de ez most már az otthonom is. És Anabel... ő egy kicsit ideges tud lenni. A legtöbb dologtól ideges lesz. Beleértve a kiabálást is. Ha így folytatjátok, abbahagyja ezeknek a bébiknek a gyártását. És ki hibáztatná ezért?

Elias elhúzta a száját. – Kedvezményt kapnánk, és ő beleegyezne, hogy nem készít ilyen bájitalokat a vámpíroknak?

Wynter megbillentette az állát. – Igen.

Elias végül bólintott. – Többet is akarunk majd belőlük.

Az Elias mögött álló egyik vérfarkas odalépett hozzá.

– Ennyire jó?

– Ennyire jó – erősítette meg Elias.

– Ahogy mondtam, holnaptól már kaphatóak lesznek. – Egy Diego melletti nőre villantotta a tekintetét. – Szép körömdíszítés. Bár fogadok, hogy a váltás után azonnal lejön, igaz?

– Nyilván – mondta a nő, bár nem túl durván.

– A csapatom egy másik tagja saját maga készíti a saját kozmetikum készleteit, meg ilyesmi – mondta neki Wynter. – Olyan körömlakkot készít, ami nemcsak hogy tényleg fent marad, amikor átváltozol, de tökéletesen ép marad azután is, hogy visszaváltozol.

A nő ajkai szétnyíltak. – Most csak szórakozol velem!

Wynter elmosolyodott. – Nem. Saját magának készítette. Képes alakváltásra, úgyhogy ha egy kicsi fekete macskát látsz festett karmokkal, az Delilah lesz. – Valójában, Delilah bármilyen méretű macskává képes volt átváltozni, de többnyire a házimacska alakját használta... kivéve, ha mélyen egy harcban volt. – Holnap ő is árulni fogja a termékeit.

– Hol?

– Itt. Pékárut is lehet majd vásárolni, Hattie-nek köszönhetően. Xavier a legjobb a tarot kártyajóslásban, ha érdekel. És én? Nos, ha van egy fegyvered, amit szeretnél, hogy egy kicsit... érdekesebb legyen, mint amilyen, hozd el nekem. Egyfajta egyablakos boltot fogunk működtetni. Meg kéne nézned. Most mennem kell, van még néhány ingyen minta, amit szét kell osztanom. További jó szórakozást mindenkinek a nap hátralévő részében!

Wynter felkereste több faj vezetőit – kivéve azokat, akik nem voltak hajlandóak őt vagy a barátait alkalmazni –, és nekik is felajánlotta a számukra vonzó bájitalok ingyenes mintáit, mindent elmondva nekik a készülő egyablakos boltról. Minden egyes interakció elég jól sikerült, mivel a vezetők mindannyian kipróbálták a mintákat, és lenyűgözte őket a hatás.

A fiolákkal teli doboz kiürült, és hazafelé vette az irányt. Éppen az utcája sarkához közeledett, amikor észrevette Maximot.

Meglátva őt, a férfi irányt változtatott, és a lány felé indult. – Papnő.

– Wynter is tökéletes. Hogy vagy, Maxim?

– Jól, köszönöm. Cain szeretne látni téged.

Nem lehetett jó, hogy így küldtek érte. Ugyanakkor, miközben a gyomra lesüllyedt, a hormonjai perverz módon felpezsdültek.

– Kövess, kérlek! – tette hozzá Maxim. – Elkísérlek hozzá.

Próbálva nem úgy érezni magát, mintha egy átkozott deszkán járna, követte a férfit, aki átvezette a várudvaron a vár felé. A kíváncsiság elhalványította az idegességét. Kíváncsi volt, milyen lehet odabent. Kíváncsi volt, milyen otthon tetszene egy olyan valakinek, mint Cain.

Két őr mellett elhaladva, Maximmal együtt belépett a vastag faajtón. Miközben végigsétáltak a kastély boltíves csarnokain, Wynter látta, hogy az a régi és az új ötvözete. Nem gondolta volna, hogy a két stílus jól megfér egymás mellett, de valahogy mégis működött.

Még a modern felszereltség és a legmodernebb funkciók ellenére is a helynek még mindig volt egyfajta óvilági hangulata a faragott oszlopokkal, a díszes boltívekkel, a gyönyörű padlóburkolatokkal és a kupolás, freskókkal díszített mennyezetekkel. A vár festmények, szobrok, kerámiák és egyéb műtárgyak lenyűgöző gyűjteményével is büszkélkedhetett.

Maxim kivezette a lányt, át az udvaron, és egy magas vaskapun keresztül, amelyről Wynternek egy temető jutott az eszébe. – Maradj az ösvényen! Ez fontos!

– Rendben. – A lány ismét a férfi nyomába szegődött, majd egy olyan kertben találták magukat, amelyhez foghatót még soha nem látott. Gótikus és borongós volt.

A virágok mindenütt a fekete, a skarlátvörös és a bordó árnyalataiban voltak, köztük fekete dáliák és szívvirágok. Volt néhány éjjel virágzó növény is, amelyekről tudta, hogy sötétedés után világítanak és bódító illatot árasztanak.

Felismert néhány ősi gyógynövényt, amelyeket gyakran használtak tiltott varázsigékben. A szétszórtan heverő falmaradványokon is sok inda volt. Csak amikor az egyik inda megmozdult jött rá, hogy nem mind inda volt. Némelyik kígyó volt.

Úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a kis apróságot, és tovább csodálta a környezetét, miközben a kanyargós ösvényen bolyongott. Különösen tetszettek neki a mohával borított urnák és vízköpők, amelyek egy mocsárszerű tavat szegélyeztek. Egy bonyolult sziklakert ragadta meg a tekintetét, és rájött, hogy az összes szikla valójában koponya alakú.

Végül Maxim és ő egy kis zughoz értek. Egy kovácsoltvas padon ülve Cain rávetette sötét tekintetét. A lány bensője ismét összerándult, és mélyen odalent melegség virult ki. Az átkozott halhatatlan minden nőies érzést felkavart benne.

Nem csak a külseje tette ezt vele. Elég öntudatos volt ahhoz, hogy tudja, ami igazán megkongatta a harangját, az az volt, hogy Cain erőt hordozott. Megtestesítette. Ott volt a szeme mélyén, a hangszínében, minden egyes érzéki mozdulatában. És, nos, mindig is gyengéi voltak a veszélyes férfiak. Kétségtelen, hogy egy nap ez lesz a veszte.

Belső szörnyetege szemügyre vette a férfit, de nem mozdult. Nem egészen bujkált előle, de úgy akarta figyelni, hogy a fickó ne érzékelje... mint ahogy egy tigris figyeli a prédáját az aljnövényzetből.

– A Vérrózsa papnője, ahogy kérte – mondta Maxim.

Érezte, hogy megrándul a szemhéja. – Tényleg, elég a Wynter is!

– Köszönöm, Maxim! – biccentett felé Cain.

A segéd távozott, amerről jött, és aztán ő és az Ősi kettesben maradtak. Eltekintve a sok kígyótól a közelben.

– Ez a hely csodálatos – mondta a lány.

Cain oldalra billentette a fejét. – A legtöbben nem a „csodálatos” szót használják a kertemet jellemezve.

– Akkor nem is igazán látják. – Valószínűleg túlságosan elterelte a figyelmüket a nyilvánvaló veszély, mert az itteni kígyók közül sokan erősen mérgezőek voltak.

A férfi hümmögött. – Hogy tetszik eddig az Ördög Bölcsője?

– Túlszárnyalta a várakozásaimat.

A férfi feszülten bámult rá, és... Ehh, nem tetszett neki. Ahogy az sem tetszett neki, ahogy a bőre felforrósodott, vagy ahogy a hormonjai kibaszottul szökdécseltek. Wyntert nem sok minden zökkentette ki, de ez a kémia a szart is kiijesztette belőle. Sebezhetőnek és az egyensúlyából kibillentve érezte magát tőle.

A férfi valahogy... kibontakozott, miközben felállt, érzéki, mint az őt körülvevő kígyók, és a lány felé indult. Wynter átkozta a felgyorsuló pulzusát, amiért reagált erre a lappangó erőre és rejtett hatalomra. Egyszerre érezte magát fenyegetve és felizgatva. Annyi szexuális feszültség sűrítette a levegőt, hogy meglepődött, nem fájt belélegezni.

Cain orrlyukai kitágultak, amikor ott állt előtte.

– Tetszik a mágiád illata. Jázmin és fekete bors. Káosztól zümmög. Annyi lehetőség a pusztításra. – Tekintete végigsiklott a lány arcán, merengő és túlságosan is éleslátó volt. – Szereted a sötétség ízét, ugye?

Ha őszinte akart lenni, igen, szerette. Tetszett neki, amire képes volt. Tetszett neki, hogy milyen könnyen megteheti.

– Eltávolítanád a halál jelét a mágiádból, ha tehetnéd?

Wynter megnyalta az alsó ajkát belülről. – Bárki megtenné, ha megtehetné, nem igaz?

Cain szája összeszorult. – Milyen kitérő válasz. Eléggé szeretsz ilyeneket adni. – Szünetet tartott. – Szóval azzal fenyegetőztél, hogy megátkozod Morgó üzletét?

A lány pislogva majdnem visszahúzódott. – Semmilyen módon nem fenyegettem meg! Ő vádolt azzal, hogy meg akarom átkozni a boltját.

– Hmm, szerinte nem.

– Tényleg ezt mondja?

– Mindenkinek, aki elég sokáig megáll, hogy meghallgassa – erősítette meg Cain.

– Tudva, hogy ez előbb-utóbb eljut hozzád, és hogy hívatni fogsz, hogy foglalkozzak vele, ugye? – A kurva anyját!

Nem büntetik meg olyasmiért, amit nem követett el. De meg is történhetett volna, és lehet, hogy vigyorogva kellett volna elviselnie, mert még nem hagyhatta el ezt a helyet. A probléma az volt... nem hitte, hogy a benne lévő lény elviselné ezt a szart.

Igazából abban sem volt biztos, hogy sikeresen meg tudná oldani. Nem volt a természetében, hogy meghátráljon, elismerje a vereséget, vagy hagyja magát megfélemlíteni – ezért ismét mereven tartotta a férfi tekintetét.

– Á, már megint itt van ez a vadász tekintet – mondta a férfi, a hangjában szinte észrevehetetlenül felcsendült a szórakozás. Mintha a lány egy kiskutya lett volna, aki megugat egy rottweilert, ostoba módon azt gondolva, hogy van esélye ellene.

– Milyen tekintet?

A férfi az ujja köré csavarta a lány egyik hajfürtjét. Nem flörtölni akart – ezt Wynter rögtön megérezte. Nem, kihívó csillogás volt a szemében. Próbára tette őt, nyomást gyakorolt rá, próbálta kellemetlen helyzetbe hozni.

– Amikor utoljára beszéltünk, egy vadász tekintetével figyeltél engem – mondta. – Láttad, hogy mekkora veszély leselkedik rád, de nyugodt maradtál. Összeszedett. Fesztelen. Most megint ezt csinálod. És mint legutóbb, most is készen állsz arra, hogy egy pillanat alatt támadásba lendülj. Még annak tudatában is, hogy sokkal erősebb vagyok nálad, akkor is te csapnál le először, ha azt hinnéd, hogy ártani akarok neked, nem igaz?

– Fogalmam sincs, miért mosolyogsz ezen! – És a fenébe is, ha ettől a mosolytól nem bizseregtek a legjobb részei.

– Ma nem kell a saját védelmedben cselekedned, kis boszorkány. Azt mondtad, hogy nem fenyegetted meg Morgót. Hiszek neked. Elvégre nem hazudnál nekem, ugye? – A tekintete a lány szájára meredt, amely azonnal kiszáradt.

Miért is, igen, igen, hazudna neki, ha szükséges lenne. De ezt nem vallhatta be, ezért egy másik igazságot mondott neki, ami mintegy válaszolt a kérdésére. – Vállalom a saját szarságaim. Ha tettem volna ilyen fenyegetést, nem tagadtam volna le.

– Nem?

– Nem.

Cain a boszorkány arcát tanulmányozta, elkapva a szemében a titkok csillogását. – Hmm, nem vagyok benne biztos, hogy ezt elhiszem. – Ó, lehet, hogy a nő nagyon is olyan személy lenne, aki bevallaná és vállalná a felelősséget a tetteiért, de egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a nő szarrá verné, ha úgy érezné, hogy a helyzet ezt indokolja. Elég bátor volt ahhoz, hogy vállalja ezt a kockázatot – tudta ezt abból a pillantásból, amit a lénye legmélyéről kapott.

– Tetszik a lelked – mondta. – Még soha nem érintettem olyat, aki ennyi mindent tud adni. Szívósság, belső erő, bátorság és lendület lüktet benne. Nem szennyezik mocskos érzelmek, mint oly sokat, akiket birtokolok, vagy akikhez jogom van. Lehet, hogy élőhalott, de nem egy pislákoló gyertya, amely közel áll a kiégéshez. Ez egy lobogó tűz. Fekete tűz.

– Úgy beszélsz róla, mintha egy szép, fényes, új játék lenne.

Hmm, talán igen. Cain szerette gyűjteni a ritka dolgokat – műalkotásokat, könyveket, tárgyakat. Még sosem volt joga élőhalott lélekhez, méghozzá olyanhoz, ami ennyire ígéretes volt. – Biztos vagyok benne, hogy szórakoztató játék lesz vele játszani.

A lány a homlokát ráncolta. – Ez meg mit jelent?

Ó, ezt hamarosan meg fogja tudni.

– Nincs semmi különös a lelkemben – mondta. – Lefogadom, hogy a legtöbbjük „lobogó tűz”. Állandóan jönnek hozzád üzletet kötni az emberek, így ahhoz szoktál, hogy azoknak a lelkét látod, akik kapzsik, irigyek vagy krónikusan elégedetlenek. Elfelejtetted, hogy az emberekben ennél több van.

– Nem minden lelkével alkudozó teszi ezt önző okokból. Vannak, akik egy szerettük életét szeretnék megmenteni, biztonságot találni azoknak, akiket szeretnek, vagy esetleg felkutatni egy olyan személyt, aki eltűnt az életükből. A kétségbeesés erős érzés. Mindenféle olyan dologra ráveheti az embert, amit egyébként soha nem tenne meg.

Az ajkába harapva és a fejét lehajtva elismerte a férfi igazát.

Látva, ahogy a nő fogai belemélyednek abba a húsos alsó ajkába, Cain kísértést érzett, hogy kirántsa a hüvelykujjával azt, majd a fogait a sajátjaival helyettesítse. A teste megfeszült a gondolatra.

Jó érzés volt igazán akarni valamit. Sőt, jó érzés volt azt érezni, hogy némi elégedettség lenne, ha megkapná. Miután évezredekig semmi sem volt elérhetetlen, megszűnt igazi intenzitással vágyakozni dolgok után, mert nem volt igazi elégedettség, ha mindig megkapta, amire vágyott. De Wynter... kurvára égett érte.

És meg is akarta kapni.

De ezzel óvatosnak kellett lennie. A lány éles felfogású volt. Túlságosan is. Több titka volt, mint amennyivel tudott mit kezdeni.

– Előfordult már, hogy valaki azt kérte, hogy visszakapja a lelkét? – kérdezte.

– Igen. Néhányan úgy találják, hogy bármiért is adták el a lelküket, nem volt olyan kielégítő, mint amire számítottak. Ez különösen a hírnévvel fordul elő. Ha egyszer belefáradnak az árába, visszacsúsznak hozzám, és megpróbálnak kibújni a szerződésükből, és meglehetősen sajnálkoznak. Tényleg tékozló érzelem.

– Egyáltalán nincs bűntudatod?

– Hajlamos felemészteni az embert. Ha örökké tartó életet akarsz élni, nem engedheted meg magadnak, hogy megbánj valamit. Az őrületbe kergetne.

– Néhányan azt mondanák, hogy őrült vagy.

Érezte, hogy megrándul a szája. – Ó, megtehetnék. Meg is teszik. Talán még igazuk is van.

– Nem hangzol túlságosan aggódónak emiatt.

A férfi felnevetett. – Egy teljesen más téma... az egyetlen férfi a szövetségedben a szeretőd?

A nő szemöldökei között egy vonal alakult ki, és megrázta a fejét.

Caint elégedettség töltötte el. – Jó.

– Tényleg?

– Igen. Nem szeretem, ha a dolgok az utamba állnak!

Wynter mozdulatlanná merevedett, miközben ennek a következményei elmerültek benne. A teste teljesen készen állt arra, hogy vízszintes tangót táncoljon vele. De ezzel kapcsolatban semmi sem lenne bölcs dolog.

A férfi közelebb lépett, bátran benyomulva a személyes terébe. – Csak hogy ne legyenek félreértések, akarlak téged! Az ízedet akarom a számban. Azt akarom, hogy a farkam a testedben legyen. Azt akarom, hogy az ujjaim az elmédben legyenek.

– Az elmémben? – visszhangozta.

– Ha egy ember olyan sokáig élt, mint én, nagyon kevés dolog okoz meglepetést. Még kevesebb dolog tudja felkelteni az érdeklődésed. Az emberek túl könnyen olvashatóvá válnak számodra. Túl kiszámíthatóak ahhoz, hogy szórakoztatóak legyenek. De téged... téged nehéz megfejteni. Az arckifejezésed még most sem árul el semmit, hogy mit gondolsz. Ez hihetetlenül frusztráló. Szeretnék itt lenni – tette hozzá, megkocogtatva a halántékát.

Igen, de ő nem akarta, hogy a fejébe férkőzzön. Ami pedig az ágyában töltött éjszakát illeti... ez az ötlet túlságosan is vonzó volt a kedvére. Elfogadta a szexualitását; nem félt felfedezni vagy bevallani a vágyait – ebben tényleg volt némi erő. De ez itt nem olyan férfi volt, aki egyszerűen csak megdugná. Túlságosan domináns volt, túlságosan hozzászokott az irányításhoz ahhoz, hogy ez ilyen egyszerű legyen.

– Nem érdekel, hogy az ágyadat melegítsem!

– De érdekel! Ó, nem úgy nézel ki. Nem látom semmi nyomát izgalomnak az arcodon. – A férfi nagyon finoman megkocogtatta Wynter arcát az ujjával. – De sokkal jobban tudok olvasni a testedben, mint a kifejezéseidben. Csak azt engeded látni az embereknek, amit láttatni akarsz, nem igaz? Kíváncsi vagyok, mit rejtegetsz még.

Azt rejtegette, hogy arra a sajnálatos következtetésre jutott, hogy valami nem stimmel vele. Wynter nem volt hozzászokva ahhoz, hogy hátrányban legyen. A mágiája majdnem olyan sötét és halálos erő volt, mint a benne lakozó szörnyeteg – mindkettő miatt nagyon jól tudott gyilkolni. Ráadásul ki is volt képezve arra, hogy elpusztítson bármilyen természetfeletti fajt, és bízott abban, hogy képes vigyázni magára.

De ahogy ott állt a halhatatlan előtt, tudta, hogy mindez nem jelent semmit. A férfi egy pillanat alatt legyőzhetné őt. És ettől csak még jobban kívánta őt. Így már hivatalos volt – tényleg nem volt valami rendben vele.

– Részt veszel holnap este az ünnepségen, ugye?

A lány bólintott. – Igen.

– Jó. Akkor majd még beszélünk erről. Vagy talán átugorjuk a beszélgetést.

A lány mozdulatlanná merevedett, amikor valami mintha végigsimított volna a lényén. Valami régi, sötét és erőteljes. És az érzés... semmi korábban tapasztalthoz sem hasonlított. Mintha minden idegszála lángba borult volna. Libabőr futott végig a bőrén, és hideg ujjak táncoltak a gerince mentén.

Cain hümmögött. – Gondoltam, hogy a lelked talán nem reagál, mivel élőhalott, de nem az. Távolról sem. Amikor utoljára beszéltünk, azt kérdezted, hogy az, hogy képes vagyok megérinteni a lelkedet, azt jelenti-e, hogy fájdalmat okozhatok neked. Igen, képes lennék rá. De arra is képes vagyok, hogy olyan erősen elélvezz, mint még soha életedben. Nincs érzékenyebb a léleknél. Az csak egy nagy erogén zóna. – Éles pillantást vetett rá. – Gondolkodj el ezen! – Hátat fordított – mintegy néma elbocsátásként.

Több szempontból is megrendülten, értette a célzást, és elindult kifelé, követve a kanyargós, kacskaringós ösvényt. Nem szólalt meg, miközben Maxim kikísérte őt a várkastélyból, gondolatai hatalmas zűrzavarban voltak.

Tudta, hogy Cain kívánja őt, így a kijelentése nem volt nagy megrázkódtatás. De nem is számított rá teljesen. Ha egy lény annyira más volt, mint Cain, nem igazán lehetett tőle semmit sem „elvárni”.

A fenébe is, még mindig bizsergett egy kicsit attól, amikor a férfi megsimogatta a lelkét.

Megsimogatta. A. Lelkét.

Most, hogy pontosan tudta, mire gondolt a férfi azzal, hogy mennyire érzékeny egy ember lelke, remélte, hogy soha nem lesz olyan alkalom, amikor Cain úgy dönt, hogy demonstrálja, milyen intenzív fizikai fájdalmat tud okozni neki.

Rá tudlak venni, hogy olyan erősen elélvezz, mint még soha életedben.

Nos, erre nem akart gondolni.

Miután átkelt a várudvaron, egyenesen hazafelé vette az irányt. Az egész csapata szétszóródva, teát iszogatva ült a nappaliban, és kissé kimerültnek tűntek. Kétségtelenül fáradtak voltak attól, hogy milyen keményen dolgoztak, hogy felkészüljenek a holnapi „boltnyitásra”. Nem mintha ez meggátolta volna Delilah-t és Anabelt abban, hogy szurkálják egymást.

– Mi folyik itt? – kérdezte Wynter.

– Ő – bökött Anabel az ujjával Delilah felé – engem hibáztat a farkastámadásért, amiről meséltem neked. Azt mondja, az én hibám volt, hogy meghaltam aznap.

– Ha nem léptél volna a területére, nem történt volna meg – mondta Delilah. – Távol maradhattál volna. De ó, nem. Piroskát játszottál, és megfizetted az árát. Egyszerű.

Anabel ajka szétnyílt. – Megfizettem az árát!? Nyolcéves voltam. Legyen egy kis együttérzésed!

– Beleszól a döntéseimbe.

– Kell is! Talán ha hagynád, akkor nem kezdtél volna bele a drága karmafőzeteid főzésébe, és akkor nem lenne a fejedre vérdíj kitűzve!

– Nem tudom, mi bajotok van azzal, hogy a karma nevében cselekszem! A családom azóta csinálja ezt, amióta létezik a vonalunk. A véremben van, és büszke vagyok rá!

– Nem tudom, hogy lehetsz büszke arra, hogy Fekete Annis leszármazottja vagy, még ha ez azt is jelenti, hogy szörnyű szablyafogú macskává tudsz változni. Az a banya gonosz volt!

– Zseniális volt!

– Gyerekeket evett!

– Nos, erről nem beszélünk.

Wynter felemelte a kezét. – Jól van, csak hagyjátok abba! Nem kellene rámutatnom, hogy ez a beszélgetés nem vezet sehová. – Felsóhajtott.

Xavier őt tanulmányozta. – Elég zaklatottnak tűnsz. Mi a baj?

– Semmi – mondta Wynter. – Csak bosszús vagyok Morgó miatt.

– A kovács, aki kardot szegezett a nyakadnak? – kérdezte.

A lány bólintott. – Egy és ugyanaz. Mindenkinek azt mondja, hogy meg fogom átkozni a boltját. Ez eljutott Cainhez, aki aztán elküldte Maximot értem.

– Elmentél Cainhez?

– Nem önként.

Xavier az arcát tanulmányozta, majd elvigyorodott.

– Játszadozott, ugye?

Átkozottul éles eszű fattyú! – Nem...

– De igen! – kuncogott Xavier incselkedve. – Kétlem, hogy hitt volna Morgónak. Azért akarta, hogy ott legyél, hogy rád hajthasson.

Delilah előrehajolt a székében. – Xaviernek igaza van, nem igaz?

Wynter morgott.

Anabel megdörzsölte a karját. – Ez nem jó. Egyáltalán nem. Mit fogsz csinálni?

Wynter tudta, mit kellene tennie – távol maradni ettől a személytől, aki esetleg kideríthetné a titkait. Különben is, nem akart egy halhatatlan játékszere lenni. De... a fickónak tetszene a hajsza. Ezt látta benne. Látta, hogy nem fogja egykönnyen feladni. És nem tudta elhitetni magával, hogy képes lenne ellenállni neki.

Jobb lenne beadni a derekát, élvezni egy éjszakát, aztán továbblépni? Talán. Tényleg nem tudta.

– Megmondom, mit fogsz csinálni, Wyn – kezdte Delilah. – Megengeded magadnak ezt. Pontosabban hagyni fogod, hogy a tiéd legyen.

– Del...

– Szükséged van egy jó kefélésre! Hagyd, hogy ő fektessen le! Szerintem jó lesz benne.

– Csak...

– Nem, semmi hezitálás! Bízz Delilah néniben, erre van szükséged. Erre van szüksége a testednek. Holnap kicsinosítod magad, és olyan ruhát választasz, amiben kivillan egy kis tevepata...

– Most pedig elmegyek – mondta Wynter, és megpördült a sarkán.

– Mi az a tevepata? – kérdezte Hattie.

Xavier nevetésben tört ki.