11.-12. Fejezet

 

11

 

 

Azazel másnap reggel a társalgó falának dőlt, miközben azt mondta: – A története stimmel. A forrásom megerősítette, amit a múltjáról, az anyjáról és arról mondott, hogy miért száműzték mindkettejüket.

Cain elfordult a kertjére néző ablaktól. – Azt hitted, hazudik?

– Elvárom, hogy mindenki hazudjon nekem, mert én is hazudok mindenkinek! A mi fajtánk hazugságban él. – Azazel elgondolkodva vonta össze a szemöldökét. – Ráadásul olyan ismeretlen a kisugárzása. Nem hiszem, hogy teljesen boszorkány lenne. Talán valamiféle hibrid. Soha nem említette az apját. Lehet, hogy ő nem is boszorkány. A forrásom nem tudja biztosan, hogy kicsoda, csak azt, hogy soha nem jött Aeonba a régi szövetségével.

– Az Aeonok gyanítják, hogy ő a felelős a talaj pusztulásáért?

– Igen, bár nem tudják, hogyan.

– Elmondtad a forrásodnak, hogy átok van a háttérben? – Ha igen, Cain dühös lenne.

– Nem. Ez egy olyan dolog, amit csak akkor kell tudni, ha szükséges. Neki nem kell tudnia. – Azazel oldalra billentette a fejét. – Szóval, tegnap este hazavitted magaddal.

– Igen, és szeretnék visszatérni mellé, mielőtt felébred és eltűnik, szóval végeztünk?

Azazel pislogva ellökte magát a faltól. – Várj, még mindig itt van?

– Igen.

– Hol?

– A hálószobámban.

Azazel összeszűkítette a szemét. – Mint a személyes szobádban, vagy az egyik szobában, amit a hazahozott nőkkel használsz?

– Az előbbi – válaszolta Cain hanyagul, távolságtartásra törekedve.

– Ne tégy úgy, mintha ez semmiség lenne, Cain! A szörnyeink nem fogadnak be egykönnyen másokat a barlangjukba. Főleg nem éjszakára. A teremtményed nem harcolt ellened miatta?

– Szereti, ha ott van, ahol láthatja. Ami inkább az irányításról szól, mint bármi másról. Azt akarja, hogy a saját szemével láthassa, hogy nincs más férfi a közelében.

– Szóval birtokló érzésekkel bír iránta?

– Ragaszkodott hozzá, hogy bedugjam.

Azazel ajkai szétnyíltak. – Komolyan mondod?

– Nem hajlandó megosztani őt. Ha nem tettem volna meg, amit akart, akkor ő maga tette volna meg. Aminek valószínűleg az lett volna a vége, hogy megölte volna, bár nem feltétlenül szándékosan.

– Tud róla, hogy be van dugva?

– Azt hiszi, hogy ez csak egy gát. Nyilvánvalóan nem tudom elmagyarázni neki a helyzetet.

Azazel nagyot sóhajtott. – Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Kurvára nem tudok azonosulni a helyzeteddel. Tudom, hogy a szörnyeink természetüknél fogva territoriálisak, de az enyém soha nem akarta, hogy bárkit is bedugjak. Ez nálad normális?

Távolról sem. – Voltak esetek, amikor azt akarta, hogy bedugjak más nőket, de még soha nem ragaszkodott hozzá. Szóval a legtöbb, amit tett, hogy egy órán át duzzogott, amikor nem voltam hajlandó teljesíteni, amit akart. Eddig még soha nem volt hajlandó a saját kezébe venni az ügyet. Nem tudom, mi lehet az, ami miatt nem a szokásos módon viselkedik.

– Nem ő az egyetlen, aki a jellemétől eltérően viselkedik. Amennyire tudom, eddig csak egyetlen másik nőnek engedted meg, hogy belépjen a személyes szobádba – az Ishtar volt. Annak nem lett jó vége. És nem csak a vele való kapcsolatodra gondolok.

Nem, arra gondolt, hogy Cain teremtménye olyannyira ellenszenvet érzett a nő iránt, hogy gyűlölte, hogy az általa „beszennyezett” odúban legyen. Így látta a szörnyeteg. Cainnek végül helyiséget kellett cserélnie.

– Ha a lényed úgy dönt, hogy meg akarja tartani Wyntert...

– Nem fogja – mondta Cain. – Pár nap múlva meg fogja unni őt.

– De ha mégsem, ha mégis meg akarja tartani...

– Megszívta – fejezte be Cain egy sóhajjal.

Azazel lassan bólintott. – Igen, megszívta.

 

*

 

A vár kőfolyosóin sétálva, Wynter a fejét ingatta. Egek, tényleg elájult a szex után. Mint valami szende szűzlány. Milyen kínos.

Cain, akit úgy tűnt, hogy szórakoztatja mások kényelmetlensége, biztosan viccesnek találná a szégyenkezését. Így hát megkönnyebbült, amikor arra ébredt, hogy a férfi eltűnt.

Miután magára rángatta a ruháit, kilépett a szobából, és Maxim kint várta. Tájékoztatta, hogy Cain egy másik Ősivel van találkozón. Wynter elgondolkodott, hogy vajon Ishtar volt-e az, de aztán kitörölte a gondolatot a fejéből. Ez nem az ő dolga volt.

Cain nyilvánvalóan azt is remélte, hogy meg fogja várni, amíg visszatér. Esélytelen. Fontosabb dolga is volt. És minél több időt töltött annak a gyönyörű fattyúnak a közelében, annál fenyegetettebbnek érezte magát, mint nő. Mert azzal a hatalommal, amit a férfi a teste és a lelke felett tudott gyakorolni – olyan élvezetet nyújtva neki, amilyenre soha egyetlen más férfi sem lenne képes –, vágyat ébresztett benne.

Miután megköszönte Maximnak, hogy elkísérte a kijáratig, elhagyta a várat, és hazafelé indult.

Besétálva a nappaliba, Delilah-t találta ott, amint az eladó kozmetikumait rendezgette az ablak mellett.

Wynter látványát szemlélve, Delilah elmosolyodott.

– Nocsak, nocsak, nocsak, valaki borzasztóan jól meg van dugva. Jó éjszakád volt, papnő?

Wynter bohókás pillantást vetett rá. – Ne hívj így!

Delilah kuncogva pillantott a konyha felé.

– Készen vannak már a bájitalok, Anabel? Hamarosan jönnek a vásárlók!

– Már majdnem kész vagyok! – kiáltotta Anabel.

Delilah felhorkant. – Ezt mondtad fél órája is!

– Nem lehet siettetni a zsenit!

A szemét forgatva Delilah visszafordult Wynterhez.

– Gyors figyelmeztetés, Anabel teljesen kiborult.

Wynter a homlokát ráncolta. – Miért?

– Diego küldött neki virágot. Úgy tűnik, nem jött rá, hogy Anabel miért változott át a rinyagépből vérszomjas ribanccá a kihívás során, de úgy néz ki, tetszik neki. Anabel azonban nem tudja, hogyan kezelje a figyelmet vagy az elfogadást. Tekintve, hogy Cain szinte kirángatott az arénából, miközben szexszemeket villantott rád, elég magabiztossággal feltételezem, hogy nem szegte kedvét a tegnap esti kegyetlen teljesítményed.

– Nagyon jó tipp. Sőt, úgy tűnt, mintha még élvezte is volna.

– Nekem is ez a benyomásom. – Delilah kissé kijózanodott. – Gondolod, hogy képes lenne kezelni azt, ami vagy?

– Megbirkózna vele. A móddal van a gond, ahogyan kezelné.

– Nem olyan embernek tűnik nekem, aki könnyen megijed.

– Nem arról van szó, hogy szerintem félne tőlem, Del. Még abban sem vagyok biztos, hogy képes ezt az érzést érezni. De akkor is a halálomat akarja majd. Minden egyes Ősi azt akarja majd. Legalábbis kidobnának az Ördög Bölcsőjéből.

Delilah egy kicsit kihúzta magát. – Ha így lenne, nem egyedül indulnál el! Mi is mennénk veled!

– Nem kérném egyikőtöktől sem, hogy...

– Veled mennénk – ismételte meg a lány, keményen. – Te itt maradnál, ha egyikünket kirúgnának?

– Bassza meg, nem!

– Akkor érted. Most pedig – Hattie, most nem olvasnod kellene, dolgunk van! – kiáltotta Delilah, ismét a konyha felé nézve.

– Nem olvasok – jött Hattie válasza.

Delilah ajka összepréselődött. – Asszony, látom, hogy egy nyitott könyvet nézel!

– Csak a betűtípust csodálom.

– Segget csinálsz a szádból, ez az, amit csinálsz! – vágott közbe Wynter, megfordulva, hogy ránézzen.

– Ha már a seggeknél tartunk, van itt egy anális szexjelenet – mondta Hattie. – Miért mondaná neki, hogy nyomja ki, miközben ő benyomja? Ez kockázatos dolog. Úgy értem, a nő akár finghat is.

Wynter lehunyta a szemét. – Sajnálom, képtelen vagyok ezt a beszélgetést folytatni! Ne nevess, Del, ez nem vicces! Most már csak annyi időm van, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek, hamarosan visszajövök.

A nap mintha elhúzódott volna, bár Wynter nem tudta megmagyarázni, miért. Nem mintha rossz nap lett volna. Rengeteg vásárló jött-ment, és néhány termékre olyan nagy volt a kereslet, hogy Delilah-nak rendeléseket kellett felvennie.

Ahogy az lenni szokott, a munkanap végére elfáradtak. Hattie azonban a szokásosnál is vidámabb volt, miközben elköltötték kései vacsorájukat. Az ajtón felhangzó kopogásra mogyoróbarna szemei elkerekedtek az izgalomtól. – Ó, ez ő lehet – mondta, és felállt.

– Ő? Ki az a pasas? – kérdezte Wynter. – És miért nézel ki olyan boldognak és kipirultnak?

– Hattie-nek van egy „gavallérja” – magyarázta Xavier mosolyogva.

– Egy boszorkánytárs – tette hozzá a nő, a haját piszkálgatva.

– Ne aggódj, nem akarja elcsábítani tőlünk, vagy ilyesmi – mondta Xavier Wynternek. – Egyszerűen csak szeretné jobban megismerni őt.

Nem volt „egyszerű”, amikor olyasvalakivel volt dolguk, aki az árulást és a szívfájdalmat mérgező teák készítésével kezelte.

– Csak ne menj hozzá, Hattie! Csak ennyit kérek! – Feltéve, hogy nem lesz oltárhoz menetel, a fickónak biztonságban kellene lennie.

Hattie legyintett erre, és magában dúdolva kisietett a konyhából. Amikor visszatért, nem egy idegen férfi állt mellette. Nem, Maxim volt az.

Wynter pislogott. – Ó, szia, Maxim!

A férfinak komoly volt az arckifejezése, amikor felé fordult. – Cain szeretné, ha csatlakoznál hozzá a kastélyban. Itt van a régi szövetséged.

Nos, basszus, ez aztán a meglepetés!

 

*

 

A nagy előcsarnokban állva Azazellel, Cain megfordult, amikor két feléjük közeledő személy lépéseit  hallotta. És ott volt a boszorkánya. A helyzethez képest feltűnően nyugodtnak és lazának látszott. Sőt, úgy tűnt, jobban érdekli a berendezés, mint az, hogy miért hívták a kastélyba. Valószínűleg ezért vetett rá Maxim folyton kíváncsi pillantásokat.

A tekintete találkozott Cainével, és... nem, még mindig nem volt ott semmi, ami arra utalt volna, hogy a közönyön kívül mást is érez. Ha nem tudta volna, mennyire átbaszta őt a Holdcsillag szövetség, talán még be is vette volna a közönyös színjátékát. A teremtménye sem volt annyira meggyőződve arról, hogy a lány jól van – pontosan tudta, hogy a nő milyen jól ért ahhoz, hogy csak azt mutassa az embereknek, amit láttatni akar.

– Épp időben, kis papnő – mondta Cain, ellenállva a késztetésnek, hogy megérintse – az várhatott.

A lány bólintott neki és Azazelnek is. – Maxim szerint itt van a régi szövetségem. – Körülnézett. – Melyik szobában vannak?

– Odakint vannak – mondta Cain. – Azok után, amit veled tettek, nem látjuk őket szívesen itt. Azt mondták nekik, hogy várjanak a kapunál. Én megyek ki először, hogy beszéljek velük. Te és Azazel nem sokkal később követtek majd.

A lány egy hosszú pillanatig úgy nézett rá, mintha tiltakozni akarna, de aztán röviden lehajtotta a fejét.

– Rendben.

– Azért figyelj, hogy az arckifejezésed semleges maradjon – mondta a férfi. – Remélem, nem az jár a fejedben, hogy alkut készülök kötni ezekkel az emberekkel. Biztosítottalak róla, hogy megvédelek. Komolyan gondoltam.

Nem hagyva neki esélyt, hogy válaszoljon, Cain kisétált a kastélyból, majd le a felhajtón. A vaskapuk halk nyikorgással nyíltak ki, de ő nem lépett ki rajtuk. A tucatnyi boszorkány közül senki sem mozdult előre. Teljesen mozdulatlanul álltak, és óvatosan bámulták őt.

Végül a középen álló nő nyugodt mosollyal, enyhén remegő ajkakkal nézett rá. – Jó estét! A nevem Esther, papnője a...

– Igen, hallottam – mondta, biztosra véve, hogy unottan hangzik. – Mit akarsz?

A nő lassan mély levegőt vett, kezeit összekulcsolta maga előtt. – Az a pletyka járja, hogy a szövetségem egy elkóborolt tagja az ön felügyelete alatt van. Azért jöttem, hogy hazavigyem őt oda, ahová tartozik.

– Tényleg?

– A neve Wynter Dellavale. Biztos forrásból tudom, hogy itt van. Ha lenne olyan kedves, és idehívná őt...

– Senki sem nevezne engem kedvesnek!

Valaki a lassan gyülekező tömegből felkuncogott, felkeltve a szövetség figyelmét. Nem ezek a boszorkányok voltak az elsők, akik egy kitaszítottat keresnek, és nem is ők lennének az utolsók. A lakók gyakran élvezettel nézték, hogy ugyanúgy elutasítják az ilyen embereket, ahogy egykor őket is elutasították azok, akik fontosak voltak számukra.

– Mit akarsz tőle? – kérdezte Cain.

– Hazavinni, ahogy mondtam – válaszolta Esther. – Ő a miénk.

A faszt volt az! – A tiétek? – A szó majdnem morgásként jött ki – egy olyan hang, amely mintha Cain teremtményéből származott volna. Nagyon nem szerette hallani, hogy valaki más az övékének emlegeti Wyntert. Akárcsak ő, a lény is azt akarta, hogy ez a ribanc eltűnjön. – Úgy tűnt, nem így éreztél, amikor úgy döntöttél, hogy kitaszítod őt a szövetségedből.

Esther megnyalta az ajkát. – Az hiba volt. Jóvátesszük a hibát.

– Hmm, látod, ez az én problémám... nem hiszek neked! Nem hiszem el, hogy egy fikarcnyit is törődsz Wynterrel. Persze nem várom el, hogy ezt beismerd valakinek, akinek a védelme alatt áll – enyhén szólva nem lenne bölcs dolog tőled. Amit viszont elvárok, hogy dráma nélkül távozz innen.

– De...

– A fejvadászok átadták az üzenetemet az Aeonoknak, nem igaz?

Esther megköszörülte a torkát. – Igen. Azt állították, hogy most már az Ön tulajdona. Az Ön fajtája megvédi, ami az övé – ezt tudom. De fogalma sincs róla, hogy ki ő, vagy mire képes. Ha tudná, nem akarná olyan buzgón az Ördög Bölcsőjében tartani.

– Mindent tudok, amit tudnom kell.

– De Wynter ezeknek az információknak a forrása, és ő nem nevezhető megbízható forrásnak – szipogott Esther. – Biztos vagyok benne, hogy elmondta Önnek, hogy a mágiája bemocskolódott, mert gyerekként megölték. Ez hazugság! A halála baleset volt. Nem kínozták meg, ahogy állítja. Azért találta ki ezt a hazugságot, hogy ne lehessen felelősségre vonni azért, amit azokkal a fiúkkal tett, akik véletlenül véget vetettek az életének. Tíz éves volt, és megölt két tizenéves fiút. Felaprította a testüket a sötét mágiájával.

– A nekem megfelelő nőnek hangzik – mondta Cain, elrejtve meglepetését az utóbbi kinyilatkoztatáson. Persze minden esély megvolt rá, hogy a papnő hazudik. Minden bizonnyal hazudott, amikor azt állította, hogy Wynter halála baleset volt – hallotta a csalás hangját a hangjában. De ez a hang hiányzott az utóbbi állításából. Biztosan el kell beszélgetnie a kis boszorkányával. – Egészen biztos vagyok benne, hogy én rosszabbat tettem volna.

Esther arca megfeszült. – A mágiája nem pusztán sötét, hanem maga a halál. Tönkretette Aeon földjét. Azt hiszi, nem fogja ugyanezt tenni az Ön városával is?

– Mivel nem áll szándékomban száműzni őt, ahogyan az Aeonok tették, nem, nem hiszem, hogy megkísérelne ilyesmit – sóhajtott Cain unottan. – Azt mondanám, hogy itt végeztünk.

– Hiba lenne megvédeni őt – fakadt ki Esther.

Cain összeszűkítette a szemét. – Ez már majdnem fenyegetésnek hangzott.

A nő nyelt egyet, a szeme idegesen villogott. – Az Aeonok megkértek, hogy adjak át egy üzenetet.

– Ennek jónak kell lennie – mormogta a férfi.

– Azt kívánják, hogy emlékeztessem arra, hogy évekkel ezelőtt kegyelmet adtak Önöknek. Megölhették volna Önöket, de nem tették. Tartoznak nekik ezzel, azt mondták.

Caint átjárta a düh, egy követ ültetve a gyomrába.

– Tartozunk nekik? – visszhangozta, a hangja selymesen sima volt. – Hallod ezt, Azazel? Tartozunk nekik.

A tornác padlódeszkái nyikorogtak, majd... – Igen, hallottam.

Esther tekintete Cain mögé röpült. – Á, hát itt vagy! Ideje hazajönnöd, Wynter!

– Aeon nem az otthonom – mondta Wynter, kifejezéstelenül, miközben Azazellel együtt megindultak, hogy Cain mellé álljanak.

Esther szeme felvillant. – Senkinek sem lesz az otthona, ha nem hozod helyre, amit tettél!

Wynter felhorkant. – Ugye nem mondod komolyan, hogy a nagy, gonosz Aeonoknak problémát okoz egy kis környezeti erózió?!

Végigpásztázta a tengernyi arcot, felmérte a kemény arckifejezéseket, és csodálkozott, hogy – mindannak ellenére, amit tettek – még mindig fáj, hogy ilyen könnyen összefogtak ellene. De hát ő tízéves kora óta kívülálló volt számukra. Ez most már egyszerűen hivatalos volt. Rafe távolléte némileg enyhítette a fájdalmat.

Oldalra döntötte a fejét. – Tudtad, hogy a száműzötteket még azelőtt megölik, hogy elérnék a határt?

Meglepetés hullámzott végig sokak arcán, köztük Estherén is.

– Á, nem tudtad! Nos, hadd mondjam el... nincs memóriatörlés. Megbénítják, majd átdobják őket a vízesésen.

– Ez hazugság! – erősködött Esther.

– Nem, nem az. A száműzöttek meghalnak.

– Ha ez igaz lenne, már nem élnél!

– Ha nem lenne igaz, nem lennének emlékeim. De vannak. Azért élek, mert sikerült elmenekülnöm Wagner elől. – És aztán... nos, elég biztos volt benne, hogy a szörnyetege megette a fickó nagy részét, ha nem az egészet, de az egy egészen más történet volt. Ugyanez a szörnyeteg most éppen Esthert figyelte közelről, és azon szórakozott, hogy milyen sokféle – és igen kreatív – módon tudná őt szenvedésre bírni.

Esther megrázta a fejét, könnyedén elutasítva Wynter állításait, és azt mondta: – Erre nincs időm! Nem tudom, mit csináltál a halálmágiáddal, de haza kell jönnöd, és vissza kell fordítanod, akármilyen varázslatot is alkalmaztál!

Wynter összeszorította az ajkát. – Igen, esélytelen.

– Vissza fogsz térni Aeonba, méghozzá azonnal!

– Mintha elfelejtetted volna, hogy már nem vagy a papnőm. Furcsa.

– Wynter...

– Csak akkor hagyom el az Ördög Bölcsőjét, ha nincs más választásom, mint elmenni. És az egyetlen ember, aki kényszeríthet, hogy elmenjek, az Cain. – Wynter úgy érezte, mintha egy hideg ököl fonódna szorosan a szíve köré, és a férfi sötét, jelenleg olvashatatlan tekintetű szemébe nézett. – Akarod, hogy elmenjek? – Ha igent mond, akkor annyi neki.

A férfi szemöldöke parancsolóan felemelkedett. – Megállapodtunk, emlékszel? – Visszairányította a tekintetét Estherre. – Wynter itt marad!

És a hideg ököl elengedte Wynter szívét.

A papnő összeszorította a fogát. – Az Aeonok...

– …nem azok, akiknek hiszed őket – mondta Cain. – Vedd észre, hogy nem ők maguk jöttek ide! Ez egy veszélyes hely. Ti az ő népük vagytok. De mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy ti nézzetek szembe a veszéllyel, ne ők.

– Ez szentségtelen föld – mondta Eszter. – Ők nem léphetnek ide.

Cain érezte, hogy megrándul az ajka. – Ezt mondták neked?

Azazel felnevetett. – Micsoda történetszövögetők!

Cain elutasítóan legyintett a kezével, és félig elfordult a szövetségtől. – Térj vissza a rothadó otthonodba! Mondd meg az Aeonoknak, hogy Wynter itt marad!

– Nem kockáztathatja a haragjukat emiatt! – erősködött Esther. – Ő csak egy egyszerű boszorkány! Senki fontos. A mágiája tisztátalan, eltorzult...

– Erősebb, mint a tiéd, és gyanítom, ez az igazi problémád Wynterrel – fejezte be Cain.

Esther szája becsukódott. Egy pillanatra.

– Könyörgöm, fontolja meg újra...

– Nincs könyörgés! – mondta Azazel. – Ez így is elég unalmas.

Ó, Wynter nem is tudott volna jobban egyetérteni.

Amikor a papnő ismét tiltakozni akart, Cain lepisszentette: – Nem, végeztünk! Elmész, vagy meghalsz. A választás a tiéd.

Esther ökölbe szorította a kezét. – Tönkre fogja tenni a városukat. Ő...

– Távozz, vagy meghalsz! – parancsolta Cain.

Wynter keresztbe tette a metaforikus ujjait, hogy a ribanc elég ostoba legyen ahhoz, hogy tovább lökdösse őt. De Esther kipirult arccal sarkon fordult, és a szövetség tagjaival a háta mögött elsétált. Nem volt ilyen szerencséje.

Az összegyűlt tömeg vigyorogva csúfolódott a boszorkányokkal, olyan gúnyos megjegyzéseket szórva, mint: – Ez az, fussatok el!

Cain a lányról Azazelre pillantott, majd az állát a kastély felé billentette. Csendben elindultak befelé.

Visszatérve az előcsarnokba, Azazel Wynter felé fordult. – A régi szövetséged egy vicc.

– Nem fogok vitatkozni veled – mondta Wynter.

Mélyen belenézve azokba a csillogó szemekbe, Cain oldalra döntött fejjel tette fel a kérdését. – Igaz volt, amit Esther állított a tinédzserekről?

Wynter arcán az érzelmeknek még csak egy árnyéka sem suhant át. – Hogy véletlenül elvették az életemet? Nem. Hogy elvettem az övékét? Igen. Említettem, hogy ki lettek végezve.

– Azt nem mondtad, hogy te voltál az, aki végrehajtotta a kivégzéseket – mutatott rá Cain. Elgondolkodott, vajon mit hagyott még ki a lány a történetéből.

– Az emberek mindig furcsán néznek rám, amikor megtudják, mi történt a fiúkkal – mondta Wynter. – És hé, megértem. De nem tetszik. Biztos van olyan dolog, amit ti ketten azért nem osztottatok meg nyilvánosan, mert tudjátok, hogy mások úgy reagálnának rá, hogy az nem tetszene nektek.

Nyugtalanság futott végig Cain gerincén.

– Miből gondolod ezt?

– Ti és az Aeonok mind szuper titokzatosak vagytok – emlékeztette a lány. – Hagyjátok, hogy az emberek levonják a saját következtetéseiket, és nem veszitek a fáradságot, hogy megerősítsetek vagy cáfoljatok bármilyen elméletet. Logikus, hogy egyszerűen úgy érzitek, hogy bizonyos dolgokat jobb, ha nem mondtok ki. És nem, nem kérek erre vonatkozóan felvilágosítást. – Szünetet tartott. – Azt viszont szeretném tudni, hogy van-e valami elképzelésed arról, hogy kit küldhetnek legközelebb az Aeonok.

Amit a nő akart, az a téma megváltoztatása volt, gondolta Cain. És el kellett ismernie, hogy ügyesen el tudta terelni a beszélgetést egyik témáról a másikra. Bár most nem hívná fel rá a figyelmét. Akkor nem, amikor érezte, hogy a kinti jelenet nem volt olyan könnyű a nő számára, mint ahogy azt Wynter szerette volna, hogy elhiggye.

– Kétlem, hogy ragaszkodnának a régi szövetséged visszatéréséhez – mondta. – De valaki jönni fog. Talán az őrzők. Az Aeonok csak akkor jönnek, ha ez a végső megoldás.

Wynter a nyelvével az arca belsejét bökdöste. – Van olyan Aeon, akit haboznál bántani? Lehet, hogy azt küldenék.

Cain pillantást váltott Azazellel. – Van egy, de őt nem küldenék.

– Miért nem? – kérdezte Wynter.

– Mert jobban szeretik őt és engem távol tartani egymástól – válaszolta Cain. – És azt várnák, hogy itt tartanám őt, ami nem felelne meg nekik.

Wynter szemöldöke egy pillanatra összerándult. – Az exed?

– Az anyám.

Wynter oldalra döntötte a fejét. – De ő ellened volt a háborúban, nem igaz?

– Ez nem volt ilyen egyszerű.

A lány nyitotta az ajkát, mintha tovább akarná faggatni, de bármit is látott a férfi arcán, inkább úgy döntött, hogy visszatartja a szavait.

Azazel Cain felé fordult, azt állította, hogy valahol máshol kell lennie, majd elnézést kért.

Végül Cain Wynterhez lépett, és megengedte magának, hogy megérintse. A válla mögé tűrte a haját, és végigsimított a nyakán. – Nehéz volt neked. Az a jelenet.

A nő elfordította a tekintetét. – Nem kellett volna. Nem mintha azt hittem volna, hogy törődnek velem, vagy ilyesmi. Már tudtam, hogy semmit sem jelentek nekik.

– De aligha élvezted, hogy erre emlékeztetnek, nem igaz?

– Gondolom, nem – mormogta. – Beszélhetnénk valami másról is, mint azokról a seggfejekről?

Mivel sokkal szívesebben látta volna, hogy a feszültség eltűnik a lány arcáról, nem erőltette.

– Beszélhetünk arról, hogy eltűntél, amikor ma reggel visszatértem a szobámba. Nem tetszett! – Büntetésképpen az ajkába harapott, mire a lány pupillái kitágultak. – Tudtad, hogy azt akartam, hogy várj meg!

– Elkéstem volna a munkából, ha maradok.

A férfi átölelte a lány csípőjét. – Megérte volna.

A lány szája felfelé görbült. – Valószínűleg, de nem fogom hagyni, hogy te és a mágikus farkad elvakítsatok.

– Mágikus?

– Vannak kötelességeim, amelyeket komolyan veszek. És okosabb vagyok, minthogy minden esetben mindig a te utadat járjam.

Cain végigcsúsztatta a kezét a lány hátán. – Ha rajtam múlna, akkor egész nap, minden nap az ágyamhoz lennél kötve készenlétben, bármikor kívánlak is meg.

– Nem, tényleg nem hiszem, hogy működhetne. Úgy értem, elég nehezen tudnék kimenni a fürdőszobába, és nem hiszem, hogy azt akarnád, hogy összepiszkítsam az ágyadat.

– Hmm, akkor talán inkább láncra vernélek. Elég hosszú láncokkal, hogy el tudj menni a fürdőszobába.

A lány a homlokát ráncolta. – Nem tetszik, hogy most milyen komolynak nézel ki. Meg kell mondanom, hogy kicsit kiborít.

– Kétlem, hogy bármi is igazán kiborítana téged, kis boszorkány. – Gyengéden, incselkedve megcsókolta a lányt. – Gyere haza velem!

– Hmm, mi lesz, ha megteszem?

– Megérdemled majd az orgazmust.

– És lélekgazmust is?

Cain érezte, hogy a szája megrándul a terminológiára. – Azt is.

A nő Cain mellkasára tette a kezét. – Rendben, benne vagyok!

 

12

 

 

Néhány nappal később, visszatérve a várba a Sethtel folytatott hosszas megbeszélésről, Caint Maxim várta a főbejáratnál. A segéd tájékoztatta őt a távollétében felmerült kisebb problémáról, majd hozzátette: – Ishtar is megérkezett, amíg a fivérénél volt. Elmagyaráztam neki, hogy beletelik egy időbe, mire visszatér, de ragaszkodott hozzá, hogy megvárja Önt. A társalgóban van.

Cain érezte, ahogy a szeme sarkai összeszűkülnek. A nő legtöbbször nyugton hagyta, mióta először kapcsolatba került Wynterrel. Úgy látszik, ez a szakasz máris véget ért, de ezt Cain nem tévesztette össze azzal, hogy Ishtar lerázta magáról a „depis állapotot”, ahogy Azazel nevezte. A nő kicsinyesen ragaszkodott a legkisebb sérelemhez is. Ishtar számára sértésnek számított, hogy ő Wynterrel fekszik le, amikor helyette vele is megoszthatná az ágyát.

– Köszönöm, Maxim – mondta.

Cain a társalgó felé vette az irányt, azzal a szándékkal, hogy túl legyen ezen, mielőtt Wynter megérkezik. A kialakult szokás szerint, a következő fél órában volt valamikor várható a felbukkanása. Kíváncsi volt, vajon Ishtar tisztában van-e ezzel; kíváncsi volt, vajon az Ősi azt reméli-e, hogy bosszantani tudja a boszorkányt azzal, hogy jelen van, amikor megérkezik. Ez volt az a fajta gyerekes dolog, amire Ishtar hajlamos volt.

Belépve a társalgóba, a nőt lazán öltözötten találta a kanapén, a lábait maga alá húzva, az arcán bizonytalanságot sugárzó maszkkal. Elfojtotta a fintorát, csodálkozva a nő játékán. És ez egy játék volt. Ishtar soha nem mutatott sebezhetőséget, hacsak ez nem felelt meg a céljainak. Biztosan nem öltözött egyszerű farmerbe és pólóba – ez inkább Wynter stílusa volt. Felsóhajtott magában, őszintén belefáradt a véget nem érő játszmákba, amelyeket Ishtar űzött.

– Van valaki a szolgálatodban, aki képes feleleveníteni egy ember elveszett emlékeit? – kérdezte anélkül, hogy köszöntötte volna, mintha túlságosan nyugtalan lenne ahhoz, hogy formaságokra pazarolja az idejét. – Mióta felébredtem, észrevettem, hogy sok lyuk tátong az emlékeimben. Mintha valahogy elnyomták volna őket a Pihenés alatt. Már beszéltem a többi Ősivel. Mindannyian azt mondták, hogy nem tudnak senkiről, aki segíthetne.

Cain teremtménye felszisszent a nő hangjában rejlő színlelt sürgetésre.

– Ha van is olyan a szolgálatomban, aki képes lenne rá, nem vallotta be – válaszolta egyszerűen Cain. – Ugyanakkor nem is kérdezősködöm az emberek képességeiről.

A nő keze ökölbe szorult. – Kell lennie valakinek, aki a segítségemre lehet ebben!

– Nem régóta vagy ébren. Időt kell adnod magadnak!

– De az emlékeimnek mostanra kevésbé kellene ködöseknek lenniük. – Kibámult az ablakon, és egy vágyakozó sóhajt adott ki. – Kíváncsi vagyok, hogy Inannának is ugyanez lesz-e a problémája. Hamarosan fel kell ébresztenünk, nem igaz?

– Lilith ma estére tervezi megtenni.

Ishtar fellobbanó tekintete a férfira siklott. – És senkinek sem jutott eszébe, hogy szóljon nekem!? Inanna a testvérem!

– Lilith tegnap elment a váradba, hogy beszéljen veled – emlékeztette nyugodtan. – Az egyik segéded azt mondta neki, hogy nem fogadsz vendégeket. – Ha tippelnie kellett volna, azt monda volna, hogy Ishtar duzzogott, miután sértőnek érezte a szerinte „unalmas” ünnepséget, amit Lilith rendezett neki, és amely versmondással és színházi mulatsággal telt.

– Máskor is visszatérhetett volna, hogy átadja az üzenetét.

Mintha Lilithnek nem lett volna jobb dolga, minthogy üldözze őt? – Kétségtelenül arra várt, hogy a lehető leghamarabb jelentkezz nála, hogy megkérdezd, miről szeretett volna beszélni veled.

Ishtar elhúzta az arcát. – Ne légy már ilyen észszerű! Volt idő, amikor sosem voltál észszerű. Akkoriban olyan jól szórakoztunk – tette hozzá, fülledtséget csempészve a hangjába. – De aztán megváltoztál. Mindenféle drámai követelésekkel álltál elő.

– Csak te gondolhatod, hogy valaki drámai, amikor azt követeli, hogy egyenrangú félként kezeljék.

A nő szája megfeszült. – Nem éppen vagy abban a helyzetben, hogy ítélkezz! A jelenlegi játékszered aligha egyenrangú veled. Kétlem, hogy úgy kezelnéd őt. – Ishtar a körmeit vizsgálgatta. – Jól harcolt a kihívás során. Ahhoz képest, hogy boszorkány. Remélem, más hasonló ünnepi tevékenységekben is részt vesz majd!

Cain nagyon mozdulatlanná vált. – Eszedbe se jusson bevonni őt a játékaidba, és veszélybe sodorni! Nem fogom megengedni! A többi Ősi sem fogja megengedni. Meg kell őt védeni!

– Ezt mondod, mégsem véded meg őt magadtól, vagy a szörnyetegedtől – fintorgott Ishtar. – Minden pillanatban veszélyben van, amikor veled van, egyszerűen azért, mert az vagy, ami vagy. Mégis megtartod őt játékszernek. Ez azt mutatja, hogy semmit sem törődsz vele. – Szipogott, diadalmasan csillogott a szeme. – Ő tudja ezt?

Cain tartózkodott attól, hogy a szemét forgassa azon, hogy a nő mennyire el akarja hinni, hogy Wynter semmit sem jelent számára. – Miért nem kérdezed meg azt, amit igazán meg akarsz kérdezni? Lehet, hogy válaszolok. Lehet, hogy nem.

Ishtar kinyújtotta a lábát, és letette a padlóra.

– Igaz, hogy a személyes szobádban alszik, amikor itt van?

A kurva életbe! A nőnek tényleg nem volt jobb dolga, mint a lehető legjobban megfigyelni a magánéletét?

– Nem fogom megbeszélni a köztem és Wynter között zajló dolgok finomabb részleteit.

Ishtar harsányan felnevetett. – Azt hiszed, van valami köztetek!? Még csak nem is ismer téged, Cain. Csak egy részedet mutattad meg neki.

Ezt nem tudta letagadni. De nem is olyasmi volt, amit meg akart erősíteni. A dolog egyszerűen nem tartozott Ishtarra.

– Ha megtudná az igazságot, ha tudomást szerezne a szörnyetegedről, elhagyna téged.

Az említett szörny összeszűkítette a szemét, teljes egyet nem értésben. Ez volt a lény lényege. Nem volt igazi öntudata. Nem tekintette magát szörnynek.

És nem is tűnt kevésbé birtoklónak Wynter iránt. Mégis.

– Tudod, hogy igazam van, Cain! Soha nem fogadná el az igazi énedet. Soha nem nézne el a titkaid mellett. Szóval remélem, hogy a lényed annyira unja őt, amennyire gyanítom, hogy unnia kellene. Mert ha nem, és a nő úgy dönt, hogy elhagy téged, mielőtt te vetnél véget a dolgoknak először, akkor meg fogja ölni a sértésért.

– A saját mércéd szerint ítéled meg a szörnyetegemet. Az enyémnek nincs olyan egója, amely a tiédhez hasonlóan nem tudja kezelni a kritikát, az elutasítást vagy az elhagyatottságot.

A nő arca megkeményedett, az ujjai a karfába vájtak.

– Micsoda szemétláda tudsz lenni!

– Így igaz.

– De most csak azért vagy ilyen ingerült, mert tudod, hogy nem tévedek! – Ishtar királyi módon felállt. – A boszorkány nem fogadna el téged olyannak, amilyen valójában vagy, Cain. Magadat csapod be, ha mást hiszel. – Ezzel kiviharzott a szobából, magára hagyva a férfit a gondolataival... és ezek a gondolatok nem jó irányba vitték.

 

*

 

A pólóját igazgatva Wynter éppen búcsúzni készült a csapatától, amikor ököllel kezdtek dörömbölni a ház bejárati ajtaján. Érezte, ahogy összehúzódik a szemöldöke, és besétált a nappaliba. – Ez meg ki a fene?

Az ablakon kinézve Xavier így válaszolt: – Ööö, egy csomó démon van az előkertben. Az egyikük komolyan dühösnek látszik, és azt hiszem, talán egy tűzgolyót tart a kezében. Lehet, hogy pokoltűz – elmélkedett, nem aggódva.

Komor arccal Anabel még jobban belesüllyedt a kanapéba, és a mellkasára tette a kezét. – Szóval így halunk meg.

Wynter a szemét forgatta.

– Delilah, azonnal gyere ki! – harsant egy hang odakintről.

Mindannyian átnéztek a konyhába vezető boltíven. Delilah éppen magában motyogott, miközben hozzávalókat csipegetett a gőzölgő üstbe.

– Del! – kiáltotta Wynter. – Szükségünk van rád itt bent!

Delilah elkáromkodta magát, de besietett a szobába.

– Mi a baj? Siessetek!

– Nem kerültél mostanában valamelyik démon rossz oldalára?

– Nem tudok róla. Miért?

Az ököl ismét az ajtón dörömbölt.

Wynter felsóhajtott. – Hattie, tartsd szemmel az üstöt!

De a karosszékben összegömbölyödött nő fel sem nézett a könyvéből.

– Majd én megcsinálom – jelentkezett Anabel.

Wynter Delilah-ra mutatott. – Te velem jössz! – A másik boszorkányt a bejárati ajtóhoz vezette, és amikor szélesre tárta, felfedett nyolc férfit, akik szintén helyi démonok voltak. A dühös kinézetű, tűzgömböt tartónak egy ragtapasz volt az arcán.

– Valami gond van? – kérdezte Wynter.

– Igen! – Egyik ujjával Delilah irányába bökött. – Ő!

Delilah csípőre tette a kezét. – Mi van velem?

– Én csak egy bájitalt kértem, hogy nőm mellei nagyobbak legyenek – mondta, és kitágultak az orrlyukai. – Azt mondtad, hogy öntsem a melleire, és nyalogassam le a felesleges folyadékot. Így is tettem. Csakhogy nem működött, és elszabadult a pokol!

Delilah összefonta a karját. – Figyelmeztettelek, hogy lehetnek mellékhatások.

– Asszony, növesztettem egy harmadik mellbimbót! Az arcomon! – Letépte a ragtapaszt, és igen, ott volt.

– Alig lehet észrevenni.

Wynter a válla fölött a vigyorgó Xavierre pillantott. – Hozz nekem egy visszafordító bájitalt, kérlek!

– Hogyne – kuncogott a férfi.

Wynter egy „Tudom, hogy mondtam neked, hogy ne árulj karmaitalokat” pillantást vetett rá, de Delilah-t túlságosan lefoglalta a démonnal való vitatkozás, hogy észrevegye. Csoda, hogy nem ölette meg magát már jóval korábban.

Xavier újra megjelent, a szeme még mindig nevetéstől ragyogott. – Tessék!

– Köszönöm! – Wynter elvette a fiolát, és a démonnak nyújtotta. – Idd meg! A mellbimbó el fog tűnni.

Az felemelt kézzel visszarándult. – Azt hiszed, megiszom bármi mást, amit ő készített?

– Valójában ez Anabel egyik főzete. Ez csak egy visszafordító bájital. Nézd, vedd be, vagy ne vedd be! A mellbimbó valószínűleg úgyis elmúlik magától néhány nap múlva. Szóval, ha szívesen vársz addig...

A démon ajkai összepréselődtek, felkapta a fiolát, és lenyelte a tartalmát; a hatás szinte azonnal jelentkezett. Ránézett a fészke tagjaira. – Eltűnt?

Mindannyian bólintottak, vagy igennel válaszoltak.

A démon Delilah felé fordult. – Ez a szar...

– Szerencsétlen – vágott közbe Wynter. – Gondolom, nem mondtad el a nődnek, mire volt hivatott a bájital.

A fickó röviden elfordította a tekintetét. – Hát, nem.

– És pont ez a probléma! Ha ilyen varázslatot hajtasz végre valakin a tudta nélkül, az visszafelé sülhet el. Delilah figyelmeztetett, hogy ennek ára lehet, nem igaz?

– Igen, de nem említett semmit a harmadik mellbimbóról!

– Soha senki nem tudja, hogy mi lesz az ár. Nézd, értem, miért vagy dühös, de egyáltalán nem vagy hibátlan. A bájital nem ütött volna vissza, ha őszinte lettél volna a barátnőddel.

Sóhajtott egyet. – Felfogtad, hogy örökre úgy fognak ismerni, mint a fickót, akinek egyszer mellbimbó volt az arcán?

– Még egy dolog, ami sajnálatos – mondta, remélve, hogy szavai felülmúlják Xavier kuncogását. – A jövőben, akár innen, akár máshonnan veszel egy ilyen bájitalt, legyél őszinte azzal, akire a bájital hatni fog. Ugyanezt mondtuk a nőnek is, aki farokhosszabbító főzetet keresett...

– Készítetek farokhosszabbító főzeteket? – kérdezte, és minden ellenségessége elillant.

– Én? Nem. De Delilah igen.

– Csak néhány óráig hat – mondta Delilah. – Olyan, mint a Viagra, csak megváltoztatja a farkad méretét, valamint rövid időre fokozza a libidódat.

A démon felcsigázott pillantásokat váltott a fészke tagjaival, mielőtt visszafordult Delilah-hoz. – Mennyibe kerülnek ezek a főzetek?

Wynter felhorkant magában. Férfiak! Mivel úgy gondolta, hogy most már minden rendben van, egy „Ezt majd később megbeszéljük” pillantást vetett Delilah-ra, majd Xavierhez fordult. – Magatokra hagylak titeket, hogy ezt elintézzétek.

– Megoldjuk – fogadkozott mosolyogva. – Menj Cainhez!

Ez volt a terv. Ez már rutinná vált – dolgozott, együtt evett a csapatával, majd az éjszakát Cain ágyában töltötte. Valahányszor a hang a fejében gúnyolódott, hogy fennáll a veszélye annak, hogy kötődik az Ősihez, Wynter céltudatosan figyelmen kívül hagyta.

A várba érve üdvözölte a bejáratnál a segédet, aki aztán felkísérte az emeletre, Cain szobájába. A férfi az ablak mellett állt, és borostyánszínű folyadékot kortyolgatott egy pohárból.

– Bocsánat, elkéstem – mondta. – Egy válsághelyzetet kellett elhárítanom. – A nyakán felállt a szőr, amikor a férfi teljesen üres szemekkel a szemébe nézett.

– Mi a baj?

A férfi nagyon lassan oldalra billentette a fejét. – Miért gondolod, hogy valami baj van? – kérdezte kifejezéstelenül.

– Mert nem vagyok hülye! – Könnyű volt megállapítani, hogy pillanatnyilag minden redőny le volt húzva. Mégis felemelte a kezét, és azt mondta: – Nem kell erről beszélnünk! – Nem volt joga arra kényszeríteni a férfit, hogy ossza meg vele a dolgokat, tekintve, hogy nem viszonozná a szívességet, ha valaha is túlságosan erőltetné. – Csak ne sértegesd az intelligenciámat azzal, hogy azt várod, elhiggyem, hogy pillanatnyilag nem dolgozik valami a fejedben.

A férfi halk hümmögést adott ki. – Mi volt az a válság, amit említettél? – kérdezte, bár nem tűnt különösebben érdeklődőnek.

Wynter egy hatalmas székbe rogyott. – Hogy rövidre fogjam a történetet, Delilah felbosszantott egy démont. Ő és egy csomóan a fészkéből megjelentek a házikónál, és őt keresték. Minden rendben, nem történt semmi; éppen újabb bájitalokat vásároltak, amikor eljöttem.

Cain tekintete visszatért az ablakhoz. – Furcsa lehet a démonoknak, hogy együtt kell élniük egy olyan lénnyel, amely sok mindenben különbözik tőlük. Bizonyára nehéz lehet megtalálni az egyensúlyt.

Wynter bőre libabőrős lett, mert volt valami abban, ahogyan Cain beszélt... mintha halászott volna valamit. Sőt, tesztelte őt. – Feltételezem.

– Voltál már valaha démon közelében, amikor a belső lényük felszínre tört és átvette az irányítást?

– Elég sokszor, mióta idejöttem, igen. Érdekli őket a sötét mágia. Szeretnek kérdéseket feltenni a rúnákról.

Cain szeme az övébe fúródott. – És te válaszolsz nekik? Mintha önálló lények lennének?

– Természetesen. Ők saját jogon létező lények. Attól, hogy valami a nem emberi megtestesítője, még nem jelenti azt, hogy félni vagy gyűlölni kellene, vagy „kevesebbnek” tekinteni. Egyszerűen csak más. Nekem csak akkor lesz problémám egy ilyen lénnyel, ha ártani akar nekem. Egyébként én az „élni és élni hagyni” elvét vallom.

Sötét szeme mélyén... valami felvillant, aztán egyenletes melegség töltötte el. – Gyere ide!

Ettől a hálószobai hangtól a lány pulzusa felszökött. – Tetszik ez a szék. Kényelmes.

– De ettől nem sikíthatsz örömödben.

– Igazad van.

Cain letette a poharát az ablakpárkányra. – Gyere ide!

Wynter sóhajtva felemelkedett a székről. – Tényleg egy jó pont számodra, hogy mesteri orgazmusszállító vagy – kezdte, miközben odalépett hozzá –, különben nem működne nálad ez az egész követelőzős rutin.

Kezei végigcsúsztak a lány oldalán, a mellei fölött, majd a nyakához simultak. A forróságtól, de valami mástól is csillogó szeme végigsiklott a nő arcán. Valami, amit Wynter nem tudott megnevezni.

Ismét libabőrös lett. – Most azt fogod mondani, hogy végeztünk? – kérdezte.

– Kellene, a te érdekedben. Soha nem leszek jó neked. – Nem önutálattal mondta. Pusztán ténymegállapítás volt.

– Oké, tisztázzunk valamit! Nincs szükségem arra, hogy valaki jó legyen nekem! Gondoskodom magamról. Tulajdonképpen elég jól csinálom. Amire igazán nincs szükségem, az az, hogy valaki lerázzon egy „nem veled van a baj, hanem velem” módosított változatával. Ha azt akarod, hogy vége legyen, nos, nem mintha ez sokkolna. Gondoltam, hogy hamar megunod.

– Én is, de nem untam meg. És nem is akarom, hogy elmenj valahova. Egyszerűen csak egy dolgot szeretnék tisztázni – attól, hogy az életedben vagyok, nem lesz jobb. Ez tényleg a legtöbb, amit mondhatok.

Wynter sosem gondolta volna, hogy a férfi pozitívan járul hozzá a világához... leginkább azért, mert nem is számított rá, hogy bármiféle hozzájárulást jelenthetne. Eredetileg azt hitte volna, hogy mostanra már el fog fordulni tőle. Nem volt biztos benne, hogy mit kezdjen azzal a ténnyel, hogy mégsem tette. – Oké.

A férfi lehajtotta a fejét. – Soha ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – Aztán a szája az övére tapadt, lakmározva és felfalva. Nem elfoglalta, hanem megkövetelte a részvételét; követelte, hogy úgy viszonozza, ahogy kapja – amit a nő meg is tett. A csókot a lány ajkának megharapásával fejezte be. – Ígérj meg nekem valamit!

– Mit?

– Ha valaha is eljön az az idő, amikor annyira félsz tőlem, hogy el akarsz futni, ne fuss el!

A lány pislogott. Úgy mondta, mintha a menekülés lenne az abszolút legrosszabb dolog, amit egy ilyen helyzetben tehetne. Mintha élet-halál kérdése lenne. Ami teljesen összezavarta őt. De aztán sok minden más is, amit a férfi mondott.

Mivel képtelen volt elképzelni, hogy valaha is annyira megijedjen tőle, hogy elmeneküljön – amit általában sosem tett veszély esetén –, bólintott. – Oké, megígérem.

A férfi keze megszorította a lány tarkóját. – Tartsd meg az ígéreted! – Aztán ismét felfalta a száját.

Hamarosan mindketten meztelenek voltak, és a férfi az ágyhoz szegezte a nőt, miközben dugta. Keményen és gyorsan tette magáévá, egyszerre kényeztetve a lelkét és a testét.

Utána magához húzta a nőt. Beszélgettek egy kicsit hétköznapi dolgokról, mielőtt végül elaludtak.

Alvás közben egy suttogó hang szólt Wynterhez, és követésre buzdította. Wynter visszautasította, mélyebbre fúrta magát az őt átölelő meleg karokba. De a hang tovább suttogott, továbbra is ragaszkodva hozzá, hogy kövesse. A lány a homlokát ráncolta, és nem akart tudomást venni róla. Hideg ujjak suhantak végig az arcán, követelték a figyelmét, de türelmesen várták a választ.

Még több suttogás, még több hízelgés, még több hideg ujj.

Cainbe kapaszkodott, pontosan ott akart maradni, ahol volt.

– Wynter!

Ismét a homlokát ráncolta. Ez nem suttogás volt, és nem is ugyanaz a hang mondta.

– Wynter, állj!

Miért kiabált? Miért kiabált Cain?

Ujjak csattantak a felkarja köré, és a lány kinyitotta a szemét. Elakadt a lélegzete. Mi a fene? Már nem az ágyban volt. Még csak nem is a szobában.

Ismerte azt a szobrot. Ismerte azt a mocsárszerű tavat. Ismerte a kanyargós ösvényt, amin állt.

Cain kertjében volt, és az illető férfi rá bámult.

– Wynter, mi a faszt keresel itt?

Erősen pislogott, és megborzongott a hűvös levegőtől. – Nem tudom. – Megnyalta az ajkát, körbepillantott, és a gyomra összeszorult, amikor megpillantotta a rengeteg keskeny, vonagló fickót a földön.

Cain szaggatottan vett levegőt. – Figyelj rám, Wynter! Nem jöhetsz ki ide egyedül! Soha! Nem biztonságos!

– Nem szándékosan tettem. – Megdörzsölte a homlokát. – Biztos csak alvajártam.

Sóhajtott egyet, és átkarolta a lány vállát. – Menjünk vissza a házba.

Wynter megpillantott valamit, mielőtt megfordult volna. Valamiféle kis templomot. Talán. Igazából nem érdekelte, mert, helló, vonagló, agyaras fickók.

Hagyta, hogy Cain visszavezesse a várba, azt kívánva, bárcsak ne lenne olyan rohadt hideg a kőpadló a mezítlábas talpa alatt. Aztán eszébe jutott a hang, amely álmában szólt hozzá. Emlékezett, hogy valamit mutatni akart neki, de nem volt világos, hogy mit.

Nem, ez csak egy álom volt. Alvajárt. Határozottan alvajárt.