3.-4. Fejezet

 

3

 

 

Meghallva a lépéseket, Wynter elfordult az eddig csodált festménytől, és meglátta a feléje közeledő vízköpőt.

A férfi tekintete végigsiklott rajta és a többieken.

– Kövessetek!

Wynter egy készen álltok erre pillantást vetett a csapatára, akik mindannyian bólintottak. – Hadd beszéljek én, légyszi! – Mert csak az ég tudta, hogy milyen baromságokat böknének ki, és nem volt szükségük arra, hogy megsértsenek egy Ősit.

A vezetőjük nyomában haladva megkérdezte: – Ki járult hozzá, hogy találkozzunk vele?

– Cain – válaszolta a férfi.

Wynter szívverése megbotlott. Nem a legjobb hír, tekintve, hogy a férfit mentális szadistának írták le, de még mindig jobb volt, mintha visszautasították volna.

Wynter számos díszes boltíven haladt át, és különböző helyiségekbe pillantott be, észrevéve néhány ott időző embert.

Kihúzta a vállát, és nyugodt tekintetet rögzített az arcára. Ártalmatlan, megfontolt, unalmas – ez volt az, amire törekedett. Wynter el akart tűnni a háttérben, és a lehető legkevesebb feltűnést akart kelteni, amíg itt van. Egyszerűen csak egy újabb lakó szándékozott lenni, egy átlagos boszorkánynak akart tűnni.

Végül a vezetője megállt egy mahagóni ajtó mellett, és a kilincsre fonta az ujjait. Egy mély hang szólította őket, hogy lépjenek be. Követve a vízköpőt a szobába, Wynter majdnem pislogott a meglepetéstől. Egy egyszerű irodára számított. Ez egy szalon volt. Gótikus és elegáns, antik viktoriánus bútorokkal, vastag vörös drapériákkal, nagy kőkandallóval, perzsaszőnyegekkel...

Éles, félig lehunyt szemek csaptak össze az övével, olyan kígyószerű intenzitással, hogy az minden belső veszélyjelzőjét kioldotta. Ugyanakkor azonban a teste perverz módon felélénkült. És nem igazán tudta elítélni ezért.

Hosszú, karcsú és kimagaslóan férfias, ez a pasas tökéletes formában volt. Az arca olyan volt, mintha kőből faragták volna, csupa éles szög és kemény vonal, mint egy csiszolatlan drágakő. Rövid, sima haja obszidián színű volt, és olyan telt, húsos ajka volt, hogy a lány elgondolkodott, vajon mit tudna vele kezdeni. A szemei azonban egyértelműen a legjobb tulajdonságai voltak – sötét és szinte... csillogó, mint két fekete gyöngy.

Szóval ő volt Cain... A gyilkosság eredete, az irigység őse, a bűn megtestesítője.

Valaki figyelmeztethette volna, hogy arra is termett, hogy kényszerítsen és csábítson.

Magasan és egyenesen állt, hátrahúzott vállakkal és biztos lábakon – a magabiztosság képmása. A hosszú ujjú póló, amit viselt, erősen megfeszült a kellemesen izmos mellkasán. A pólója ujját feltűrte a könyökéig, felfedve az ősi kinézetű tetoválásokat. Még az alkarja is izmos volt, mint egy dobosé.

– Az általam említett szövetség – mondta neki a vízköpő.

Cain felemelt egy üvegpoharat az italos szekrényről.

– Azt látom. – A hangja olyan mély, dörmögő, egész éjjel mocskosan beszélek veled szexi volt, ami nagyon mocskos gondolatokra késztette a lányt. – Most már elmehetsz, Maxim!

A fickó kötelességtudóan kisuhant a szobából.

Cain ivott egy kortyot az italából, tekintete végigsiklott a többieken, akik mindannyian Wynter mögött helyezkedtek el. A tekintete aztán ismét a lányra szegeződött, megalkuvást nem tűrően egyenesen.

A lány pulzusa felgyorsult, amikor a férfi hosszú lábai kezdték bezárni a köztük lévő teret. Egy vadászó tigris kanyargós kecsességével mozgott, minden lépése lassú és pontos volt, mintha érzéketlenül élvezne minden egyes gördülékeny lépést, amely közelebb vitte a zsákmányához. A fenébe is, volt benne valami kifejezett, szexi nyersesség. Élesség. Nem egy ördögi, nem egy csúcsragadozóé, aki tudta, hogy ő az utolsó előtti alfahím, és nem habozott volna elvágni a torkodat, ha egy lépést is rosszul teszel. És teljesen felkészületlenül érte, hogy ez mennyire felpörgette a motorját.

Magában átkozva zabolátlan hormonjait, a lány kifejezéstelenül tartotta az arcát, próbálva nem csodálni a férfi pólója alatt feszülő és hullámzó izmokat, de nem járt sikerrel. Miközben harcra edzett elméje ösztönösen mindenféle lehetséges megelőző csapást tervezett arra az esetre, ha a férfi úgy mozdulna, hogy bántani akarná, a benne lévő lény pislogott és felemelte a fejét. Fokozott riadókészültségbe kapcsolt, de a lány nem érzett pánikot belőle. A lény nem érezte magát fenyegetve vagy sebezhetőnek. Wynter nem volt biztos benne, hogy egyáltalán képes-e félelmet érezni.

Végül Cain megállt előtte, olyan közel, hogy a nő érezte a teste melegét. Lustán végigmérte tetőtől talpig. Elektromos tudatosság feszítette meg a levegőt, miközben úgy tűnt, apró szikrák pattognak ki a lányból a férfi felé. Nem tetszett neki ez a zsigeri kémia, sem az az átkozott remegés a gyomrában, és küzdött a homlokát rángatni próbáló fintorral.

A férfi a lány fölé tornyosult. Tanulmányozta. Semmi sem kerülte el a figyelmét. – Cain vagyok. És te pedig...?

A lány tiszteletteljesen megemelte az állát, és azt mondta: – Wynter.

– Wynter – ismételte meg a férfi, és meglötykölte a poharát. – Szép név.

– Az, ugye? – mondta Delilah, kissé Wynter mögött maradva. – Tökéletes egy papnőnek.

Wynter érezte, hogy összepréselődik az ajka.

– Szóval egy szövetség vagytok? – kérdezte Cain.

Mivel már nem volt szükségük arra, hogy annak adják ki magukat, Wynter megrázta a fejét. – Nem, mi...

– A Vérrózsa Szövetség. – Delilah kinyúlt Wynter mellett, és átadott a férfinak egy kibaszott névjegykártyát.

Wynter felé pördült. – Mi a fene? Mikor szereztél... tudod mit, ezt majd később megbeszéljük! – Gyorsan bemutatta a többieket, hálát adva, hogy csendben maradtak.

Cain oldalra billentett fejjel nézett rájuk, és a mosoly szelleme megérintette a szája egyik sarkát. Ez nem enyhítette az arckifejezését, és Wynter idegeit sem nyugtatta meg. Valami azt súgta neki, hogy még akkor is viselni fogja ezt a leheletnyi mosolyt, miközben lecsap az ujjaival.

– Egy italt? – ajánlotta fel.

– Nem, köszönöm! – Inkább megtartotta volna a józanságát.

A többiek is udvariasan visszautasították a kínálást.

A férfi az egyik kanapé felé mutatott. – Ülj le! – Utasítás volt, nem meghívás. Nem gorombán mondta, csak olyan várakozó, nemtörődöm hangon, ami elárulta, hogy ez a férfi hozzászokott a hatalomhoz.

Kétségtelenül ahhoz is hozzászokott, hogy engedelmeskednek neki... szóval valószínűleg az lenne a legjobb, ha nem töltene sok időt a közelében, mert Wynternek megvolt a saját akarata, és nem félt használni. Ez nem segítene az egész „ártatlan” színjátékán.

Leült a férfi által jelzett kanapé közepére, majd keresztbe tette a lábát. Anabel és Hattie az oldala mellé ült, míg Delilah és Xavier egy-egy karfát foglaltak el.

Cain lehuppant a velük szemben lévő kanapéra, és újabb kortyot ivott az italából. – Maxim azt mondta, hogy azért jöttetek, hogy letelepedési engedélyt kérjetek.

Wynter bólintott. – Így van.

– Nem fogom megkérdezni, honnan származtok eredetileg, vagy miért döntöttetek úgy, hogy az Ördög Bölcsőjébe költöztök – ez a ti dolgotok. De meg kell bizonyosodnom arról, hogy mindannyian tisztában vagytok a város valóságával. – A combján egyensúlyozott a poharával. – Ezt a várost én és a többi Ősi alapítottuk, akik mind a felszín alatt élnek. Vannak szabályok, és mindenkinek be kell tartania azokat. A büntetések általában szigorúak. Mégis gyakran törnek ki verekedések. Nehéz lehet többféle természetfeletti fajta együttélése egy kisvárosban.

– A lakosság nagyobbnak tűnik, mint gondoltam.

– Ó, az Ördög Bölcsője sok lénynek ad otthont. Néhányan csupán azért jönnek ide, mert máshol nem fogadták be őket. Hibridekről, kisemmizettekről, elátkozott lényekről vagy mutációkkal rendelkezőkről beszélek. Vannak olyan fajok is, amelyek azért bujkálnak itt, mert szinte a kihalás szélére vadászták őket. Aztán ott vannak a többiek, és a legtöbbjük a gusztustalan definíciója. Kitaszítottak, bűnözők, őrültek. Vérdíjat tűztek ki a fejükre, vagy üldöztetés elől menekülnek. – Lustán koppintott az ujjával a poharára. – Minden egyes lakónak van egy közös vonása – kétségbeesetten vágynak a biztonságra.

Kicsit olyanok, mint Wynter és a csapata.

– Ha közénk fogtok tartozni, az itteni Ősiek megvédenek és menedéket nyújtanak nektek. Soha nem adunk ki senkinek, aki esetleg eljön értetek, soha nem közösítünk ki, soha nem vonunk felelősségre semmiért, amit az idejöveteletek előtt tettetek. De ennek ára lesz!

– Lesznek kivételek az egész „nem adunk ki senkinek, aki keresne minket” dolog alól? – kérdezte Xavier.

– Nem – felelte Cain. – Mi megvédjük a sajátjainkat. De meg kell értenetek, hogy ez nem egy képzeletbeli szentély. Ez nem valami csendes, békés menedék. Nagyon is a dzsungel törvényei érvényesülnek itt. Ha mindannyian meg tudjátok állni a helyeteket, vagy legalábbis jó szövetségeseket találtok, nem kell állandóan kihívásokkal szembesülnötök. Magányos farkasnak – vagy magányos szövetségnek, ha úgy tetszik – lenni hiba lenne, különösen, ha olyan emberek vagytok, akik általában ódzkodnak a párbajtól.

Wynter nem habozna összemérni a kardját bárkivel, aki úgy gondolja, hogy kihívja őt. Általában. Itt azonban szeretett volna meghúzódni és nem feltűnni. Amit nehéz lesz megtenni, amikor a vele együtt a kanapén ülő emberek rohadtul őrültek voltak. Éppen meg akarta újból ismételni, hogy ők valójában nem egy szövetség, de aztán Cain ismét megszólalt.

– Még mindig szeretnétek mindannyian itt lakók lenni?

– Igen – felelte Wynter, és a többiek is igennel válaszoltak.

– Ahogy már mondtam, ennek ára van – figyelmeztette őket.

És a lány sejthette, hogy mi az. – Az emlékeinket ellopnák tőlünk, ha valaha is úgy döntenénk, hogy elmegyünk?

– Nem, nekünk nem érdekünk az emberek identitásának kitörlése. Bár meg kell jegyezni, hogy távozáskor az itt töltött idő emlékei elmosódnak, és hamarosan elhalványulnak.

Ez nem is volt olyan szörnyű, hiszen nem arról volt szó, hogy elfelejtené az egész életét. – Oké, akkor mi az ár?

– Hacsak, vagy amíg hivatalosan el nem hagyjátok az Ördög Bölcsőjét örökre – ivott még egy kortyot a poharából, majd feléjük billentette –, a lelketek részben az enyém lesz.

 

*

 

Cain figyelte, ahogy Wynter nagyon mozdulatlanná válik. A többiek nyugtalan pillantásokat váltottak, de nem szólaltak meg, láthatóan megelégedve azzal, hogy hagyják, hogy a nő vegye át a vezetést. Ránézésre senki sem gondolná, hogy egy szövetség papnője. Semmi sem árulkodott róla, hogy „tekintély”.

Átlagos magasságú és karcsú, mint egy gereblye, a legkevésbé sem tűnt fenyegetőnek. A testtartása egyszerre volt önvédő és alázatos. Folyton ideges kis mozdulatokat tett – az ajkát harapdálta, a bokáját forgatta, nagyokat nyelt.

Könnyű lett volna elvetni, hogy bármiféle fenyegetést jelenthet, de... ott volt az a nesztelen lopakodás, amivel mozgott. És a szemei – élesek, szúrósak, sűrű, sötét szempillákkal keretezve – ragadozó pillantással fürkészte végig a szobát, mint egy vadászó leopárd, amikor először belépett. Felkeltette a belső lénye teljes figyelmét.

Könnyedén nézett Cain szemébe is. Nem merészen, nem kihívóan, de teljesen ráfókuszált. És tudta, hogy a lány a támadás jelét keresi. Tudta, hogy a nő készen áll arra, hogy bármilyen mozdulatot ellensúlyozzon. Ez szinte mosolyra fakasztotta.

A tudat, hogy habozás nélkül lecsapna, ha a férfi halálos fenyegetésnek bizonyulna, úgy pezsdítette fel a vérét, ahogy nem várta volna. A benne lakozó lénynek ugyanígy tetszett. Tetszett neki.

Azt is mindketten érezték, hogy valami nincs rendben ezzel a kis boszorkánnyal. Cain nem tudta megmondani, mi az, ami meglengette benne a vörös zászlót, vagy hogy a szörnyetege miért nem tekintett rá prédaként. Egy másik ragadozót látott, ezért is figyelte olyan feszülten a lányt, mint ahogy ő figyelte Caint.

Egyenesen a lány szemébe bámult, és azt kívánta, bárcsak beleláthatna a fejébe. A bámulástól a nő nem mocorgott kényelmetlenül, és nem tántorodott el a tettétől. Idegei sziklaszilárdak voltak. Wynter nem volt az érzelmei rabszolgája, nem, ő azoknak a kibaszott ura volt. Ezt tiszteletben tartotta.

Előfordulhatott, hogy szándékos volt az a semmi látnivaló, menj tovább kisugárzása, mert egyszerűen csak a radar alatt akart maradni. Ha így volt, akkor ez nem járt sikerrel. Aki úgy néz ki, mint ő, az sosem marad észrevétlen.

Kurva szép volt azokkal a szokatlan szemekkel, a telt alsó ajkával, a magas arccsontjaival, és azzal a csodálatos sötét hajával, amely egyenesen lógott a hátán, mint a vízesés. De a vonzerejének csak egy kis része volt a kinézete. Ahogyan tartotta magát, az acél a gerincében, az élesség a szemében, a mágia, ami úgy zümmögött körülötte, mint egy elektromos aura – mindez egy nagyon szép csomagban állt össze. És ő akarta őt.

A lány kissé megrázta a fejét. – Mindannyiunknak el kellene adnunk neked a lelkünket?

– Nem. De részleges tulajdonjogot kellene adnotok nekem.

– Miben különbözik ez? Nem igazán értem.

– Amikor valaki átadja nekem a lelkét valamiért cserébe, az azt jelenti, hogy bárhol is legyen a világon, tartozik nekem a szolgálatával. Lényegében ingóságok. Sőt, bábok egy madzagon. Ha valaha is megrántom a zsinórokat, akkor azt kell tenniük, amit mondok. Ti azonban nem lennétek az irányításom alatt, mivel csak részleges jogom lenne a lelketekhez. De tisztelettel és hűséggel tartoznátok nekem, és a szolgálataimban lennétek, amíg itt laktok.

– Miért pont neked? Miért nem mind a hét Ősinek?

– Természetesen mindannyiunknak hatalmunk lenne mind az ötötök felett. De a többi Ősi nem rendelkezne ilyen jogokkal pusztán azért, mert nem ők teszik nektek az ajánlatot. Ha ma este egy másik Ősi lett volna itt szolgálatban, és ti elfogadtátok volna az ajánlatát, akkor mindannyian az ő szolgálatában lennétek.

A nő lassan bólintott, hogy megértette.

– Szóval... ez az az ár, amit mindannyian hajlandóak vagytok megfizetni?

A nő egy-egy pillantást vetett a szövetsége minden egyes tagjára. Hosszú pillanatokig úgy tűnt, hogy némán hímeznek-hámoznak, de végül egyenként bólintottak.

Wynter visszafordult Cainhez. – A kérdés az, hogy... nem tudom, hogy valóban akarod-e a lelkem részleges tulajdonjogát.

Cain érezte, hogy összefut a szemöldöke. – Miért is?

Megvonta a vállát. – Mert élőhalott.

Cain hosszú másodpercekig meghökkenve bámult rá – valami, ami nagyon ritkán fordult elő. Előrehajolt, és – vigyázva, hogy ki ne öntse az italát – a könyökét a combjára támasztotta. – Mikor haltál meg?

– Amikor még gyerek voltam. Mint bizonyára tudod, a mágia mindenféle dolgokra képes, még a halálból is képes visszahozni embereket.

– Azt hallottam, hogy az élőhalott lelkűek sosem éreznek igazi elégedettséget. Igaz ez?

– Igen. Olyan, mintha lenne ott egy... távolságtartás. Egyetlen íz, illat vagy érzés sem elégít ki minket teljesen, így egyfajta pokol tornácában létezünk. De jobb, mint halottnak lenni.

– Igen, azt hiszem, így van. – Enyhe izgalmat érzett az elméjében – olyat, amilyet már olyan régen nem érzett, hogy szinte fel sem ismerte, mi is volt az: elbűvöltség. – Még sosem érintettem élőhalott lelket.

A nő meghökkenve pislogott. – Te meg tudod... érinteni a lelkeket?

– Ha részleges vagy teljes jogot kapok rájuk, akkor igen.

– Szóval, ha beleegyezünk a feltételedbe, megérintheted a lelkünket? Mit jelentene ez számunkra?

– Nem engedné meg, hogy hozzáférjek a gondolataitokhoz vagy az érzéseitekhez, ha erre vagytok kíváncsiak. De egyetlen érintéssel általános képet kapnék a jellemetekről, pusztán azért, mert a lélek az ember alapköve. Ráadásul tudnám, ha meghalnál.

A nő szemei kissé összeszűkültek. – Fájdalmat is tudnál okozni nekünk?

A férfi bólintott. – Nincs érzékenyebb dolog a léleknél.

– Tehát lényegében teljesen kiszolgáltatottak lennénk neked?

– Igen. – És ami Wyntert illeti, a fickó sötét szívének tetszett az ötlet. – Mindannyian viselnétek a jelemet is tenyereteken. Egy bélyeget, amely kijelenti, hogy a védelmem alatt és a szolgálatomban álltok. Minden lakost megjelöl az az Ősi, amelyik jogot formál a lelkére.

– Honnan tudjuk, hogy tényleg vissza akarod adni nekünk ezeket a jogokat, ha elmegyünk?

– Nem bíztok bennem?

– Egy kicsit sem. Ne vedd sértésnek!

Érezte, hogy megrándul a szája. Ó, de tetszett neki ez a kis boszorkány. És biztosan meg is fogja kapni. – Nem veszem magamra. Nem kell aggódnod. A szóbeli szerződés feltételei ugyanúgy kötnek engem is, mint téged.

– Pontosan mik a feltételek?

– Nincs apró betűs rész, Wynter. A megállapodás egyszerű lenne: Amíg az Ördög Bölcsőjének lakója vagy, a lelked részben hozzám tartozik, és így hűséggel és tisztelettel tartozol nekem, miközben a szolgálatomban is állsz. Cserébe menedéket és védelmet biztosítok neked a bentiekkel és a kívülállókkal szemben – kivétel nélkül. Ugyanez vonatkozik a szövetséged többi tagjára is, ha ők is beleegyeznek.

– Csak hogy tisztázzuk, mi nem vagyunk szövetség – mondta Wynter, bár a gondolatai leginkább a férfi „feltételei” körül forogtak. Tudta, hogy az ár borsos lesz; azt nem tudta, hogy ilyen magas lesz. Hallotta, hogy az Aeonok tartózkodtak attól, hogy megpróbáljanak ideiglenes kémeket telepíteni ide. Most már tudta, hogy miért.

A lelke bizonyos jogairól való lemondás nem volt vonzó, de az Ördög Bölcsőjének elhagyása sem. Az ösztöne azt súgta neki, hogy itt kell lennie. És nem mintha nem tudta volna visszaszerezni ezeket a jogokat. Ha úgy döntene, hogy vissza akarja kapni azokat, akkor csak úgy felállhat és elmehet, nem igaz?

A férfi által említett megállapodásban nem volt semmi olyan, ami azt mondta volna, hogy bele fog látni a titkaiba. Nyilvánvalóan nem érezte meg az általa befogadott lényt – egy olyan lényt, amely most teljesen nyugodt volt, és közel állt ahhoz, hogy újra elszunyókáljon –, szóval ez jó volt. És mivel a szörnyetege nem a lelkéhez volt kötve, nem is fogja „érezni”, ha megérinti az említett lelket. Összefoglalva, képes lenne sötétben tartani a fickót.

Ha Cain ajánlatának elfogadása rossz ötlet lett volna, akkor mostanra már kapott volna valamilyen figyelmeztetést az őt megbélyegző istenségtől – úgy tűnt, tele volt véleménnyel, és gyakran beleszólt ebbe-abba.

Ami leginkább arra ösztönözte Wyntert, hogy elfogadja az ajánlatát, az az volt, hogy ez a fickó egészen biztosan megfelel az Aeonok ellen. Nem fog reszketni a pendelye, ha követik őt az Ördög Bölcsőjébe. Sőt, kötelessége lenne megvédeni Wyntert tőlük.

De mindez nem jelentett semmit, ha a csapata tagjai nem állnak bele ebbe a dologba, bár kételte, hogy visszautasítanák Cain ajánlatát. Egyszerűen nem voltak eléggé épeszűek ahhoz, hogy olyan óvatosak legyenek, mint amennyire kellene.

Mindegyikükre ránézett, és felvonta az egyik szemöldökét. – Nos?

Delilah felemelte az egyik kezét. – Benne vagyok.

– Én is – mondta Xavier.

– Elegem van a futásból – kezdte Hattie. – Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy folytassam. Szeretném valahol lerakni a fenekemet. Ez a hely legalább olyan jó, mint bármelyik másik.

Amikor Anabel nem szólalt meg, Wynter gyengéden meglökte, és megkérdezte: – És veled mi a helyzet?

Anabel remegő mosollyal válaszolt neki. – Valahol mindannyiunknak meg kell halnunk, szóval... igen, mindegy.

Wynter megrázta a fejét. Annyira morbid. Visszaugrott a tekintete Cainre, és azt mondta: – Akkor rendben; úgy tűnik, maradunk.

A férfi szemei olyan sötét elégedettségtől csillogtak, amit a nő nem egészen értett, és a kezét nyújtotta felé. – Akkor megegyeztünk?

Wynter megrázta a kezét. – Megegyeztünk.

Összekulcsolt kezük körül meleg és összekötő erő suhogott. Ugyanakkor a mellkasában furcsa változást érzett. Több lángoló fájdalomvonal suhant végig a tenyerén, mintha valami gonoszul gyorsan vésődne a bőrébe.

Megfordítva a kezét, a tenyerén egy nagy „C” betűt talált, amely körülvett egy háromszöget, amelyen egy kígyó kanyargott keresztül. A jel kissé vörös és nyers volt, mintha egy lézer alig néhány másodperccel ezelőtt dolgozott volna a húsán. Az égés azonban már el is halványult, így sejtette, hogy a vörösség is hamarosan eltűnik.

Miközben Cain a többiekkel is végigcsinálta ugyanazt a megbélyegzési folyamatot, Wynter óvatosan végigkövette a jelet a tenyerén, és csodálkozott, hogy nem érzi magát másnak, mint korábban, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan most csak részleges jogokkal rendelkezik a lelke felett. Nem volt olyan érzése, mintha meg lenne bilincselve vagy birtokolva lenne, vagy bármi más.

Kész, Cain kiürítette a poharát, majd simán felállt.

– Most majd Maxim fog elrendezni benneteket. Talál majd nektek egy helyet, ahol lakhattok. Elmagyarázza majd a szabályokat is, és azt is, hogy miért lenne rossz ötlet, ha figyelmen kívül hagynátok őket. Remélem, nem kell majd más... kellemetlenebb körülmények között beszélnem veletek.

Wynter felállt, és a többiek is követték a példáját. – Nem fogunk szabályokat megszegni, vagy hullámokat vetni, vagy bármi ilyesmi.

– Ezt örömmel hallom. Jól bánok a sajátjaimmal. Egészen addig, amíg nem bosszantanak fel. – Szünetet tartott, és figyelmesen nézte a nőt. – Szóval ne bosszants fel, Wynter!

 

 

 

4

 

 

Maxim egy, a szalontól nem messze lévő irodába vezette őket. Wynter körülnézett a szobában. Tiszta, férfias és tágas volt. Bár kissé lélektelen volt, mivel hiányzott belőle minden személyes részlet. A faburkolatú falak illeszkedtek a keményfa padlóhoz és a masszív irodai íróasztalhoz. A fal mellett irattartó szekrények álltak. Fölöttük polcok voltak, amelyeken mappák és könyvek sorakoztak szépen egymás mellett.

Maxim elfoglalta az íróasztal mögötti széket. – Nincs szükségem háttérinformációkra, de kell a keresztnevetek. A vezetéknevek nem kötelezők.

Xavier megköszörülte a torkát. – Örülök, hogy megismerhetlek – mondta vaskos francia akcentussal. – Andre vagyok.

Wynter felsóhajtott. – Nem, nem vagy az. És francia sem vagy.

Csak kuncogott a fura alak.

– Bocsáss meg Xaviernek, nem gondolja komolyan – mondta Hattie Maximnak, megrogyasztva a vállát, és előrecsoszogva, keményen kijátszva a törékeny kártyát. Maxim persze bedőlt neki, és gyorsan segített neki helyet foglalni, nem is sejtve, hogy a nő a fenekét bámulja, és csókot fújt felé, amint elfordult. – Hattie vagyok – tette hozzá. – Egyébként megtudtam, hogy mi az az anil…

– Oké, szóval ő itt Delilah – vágott gyorsan közbe Wynter. – És ott pedig Anabel. Én pedig Wynter vagyok.

Visszatérve a helyére, Maxim feljegyezte a neveket. – Választanotok kell. Élhettek a város felszínén, vagy élhettek a földalatti városban az Ősiek között.

Wynter a homlokát ráncolta. – Az embereknek nem kell valahogyan kiérdemelniük a lejutásukat odalentre?

– Nem, ez nem így működik. Az, hogy hol fogsz lakni, egyszerűen csak preferencia kérdése.

Huh. Nos, mit szólsz ehhez? – Milyen lent?

A férfi szemöldöke kisimult, és egy csipetnyi melegség költözött a szemébe. – Olyan, amilyet még soha nem láttál. Bár semmivel sem békésebb, mint itt fent.

Talán nem, de a föld alatt lenni extra biztonságot jelentene. Ha valaki Aeonból jönne Wynter valami nyomát keresve, soha nem jutna le, hogy ellenőrizze. A csapata többi tagja is ugyanerre gondolhatott, mert mindannyian a földalatti városban való élet mellett szavaztak.

– Csak hogy tisztázzuk, odalent nincsenek lakóépületek – mondta Maxim. – Csak házak vannak, és senkinek sincs saját háza. Vannak azonban olyan lakások, amelyekben elég szoba van ahhoz, hogy mindannyian elférjetek. A legtöbbet azért bővítették ki, hogy a szövetségek, falkák, és egyebek együtt tudjanak maradni.

– Jó, amúgy is szeretnénk megosztani egy helyet – mondta Delilah. – Különösen Wynterrel szeretnénk mindannyian együtt lakni. A papnőnktől való távolléttől kényelmetlenül érezzük magunkat.

Wynter kemény pillantást vetett rá. – Te nő, esküszöm, ha nem hagyod abba ezt a szarságot, megváglak!

Delilah elvigyorodva, teljesen figyelmen kívül hagyta ezt, és az egyik átkozott névjegykártyáját az asztalra csapta. – A Vérrózsa Szövetség, az Ön szolgálatára – mondta Maximnak.

A kurva életbe!

A férfi összehúzta a szemöldökét, majd megköszönte és a fiókba tette a névjegykártyát. – Most pedig... – Kinyitott egy vaskos dossziét, ami úgy tűnt, valamiféle feljegyzéseket tartalmaz. – Ha jól emlékszem, van két üres ház a városban, ami elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne öt ember – mondta az oldalakat lapozgatva, mielőtt kikötött egy bizonyos háznál. – Igen, valóban van kettő. A probléma az, hogy... mindkettő okkal áll üresen.

Wynter összefonta a karját. – Melyik is az?

– Leginkább az elhelyezkedésük miatt. – A könyökével az íróasztalra támaszkodva, összefűzte az ujjait. – A hasonló vonzza a hasonlót, tehát a vámpírok a vámpírok felé gravitálnak, a mágusok a mágusok felé, stb. stb. Fészkek és konklávék, és hasonló csoportok alakultak ki. Ez csak természetes. Egyes fajok szívesebben gyűlnek össze ugyanazon a területen. A tündérek több udvara például gond nélkül megoszthatja a területét. De más fajok, mint például a vérfarkasok vagy a farkasemberek, nem nagyon érzik jól magukat, ha nagyon közel élnek más falkákhoz. Nem kívánják megosztani a területüket a saját fajtájukkal sem.

Megértve, hogy ezek a bizonyos fajok mennyire territoriálisak, Wynter bólintott.

– Az első üres rezidencia valójában egy nagyon békés környéken van. A probléma? Ti lennétek az egyetlenek benne, akik nem tündérek. És bár a tündérek békésen tudnak egymás között élni, hajlamosak arra, hogy szinte bármilyen eszközt felhasználva, elűzzék a más természetfeletti fajokat.

– Ami a másik lakóházat illeti... az a ház, valamint az első és a hátsó udvar az egyetlen olyan területszelet, amely elválaszt két vérfarkas falkát. Abban a bizonyos utcában minden más házban ők laknak. És ez a két falka gyakran vitatkozik. Általában nincs fizikai harc, csak veszekedés. De ez néha hangos és fárasztó tud lenni, ahogy azt bizonyára el tudjátok képzelni.

Delilah a homlokát ráncolta. – Egyik ház sem tűnik győztesnek. De én személy szerint szívesebben foglalkoznék a gyerekes vérfarkasokkal, mint az átkozott tündérekkel.

Hattie egyetértően hümmögött. – A tündérek az utolsó porcikájukig szélhámosok.

– Mindenféle szarságot elővesznek, hogy elűzzenek minket – mondta Xavier.

Wynter Anabelre nézett, aki az ujjbegyével köröket firkált a belső könyökére. – És mi van veled, Anabel? Tündérek, vagy vérfarkasok?

– Én a vérfarkasokra szavazok – válaszolta a lány. – Statisztikailag kisebb valószínűséggel ölnek meg minket.

Alig állva ellen a késztetésnek, hogy a szemét forgassa, Wynter visszafordult Maximhoz. – Akkor az utóbbi lehetőséget választjuk.

– Nem vagyok meglepve – mondta a férfi. – Kevesen szeretnek a tündérek között élni, hacsak nem maguk is tündérek. Nos, senkinek sem kell lakbért vagy számlákat fizetnie, de az élelmet és a vagyontárgyakat mindenkinek magának kell megvásárolnia. Ahhoz, hogy megfelelően fenn tudjátok tartani a szövetségeteket, azt mondanám, hogy legalább kettőtöknek dolgoznia kell.

Hattie önfeledt nevetést adott ki. – Nem hiszem, hogy a törékeny, öreg csontjaim kibírnának még egy nap munkát.

Wynter felhorkant. Nem volt semmi baj Hattie csontjaival, vagy bármely más részével. A nő valószínűleg mindannyiukat túl fogja élni. De Maxim, akit teljesen beszippantott Hattie színészkedése, szelíd mosolyt villantott rá, és biztosította, hogy a szövetsége kétségkívül támogatni fogja a döntését.

Delilah Wynterre nézett, és a szemét forgatta.

– Különböző álláslehetőségek vannak a városban és odafent is – mondta Maxim. – Ha azonban bármelyikőtöknek nehézséget okozna munkát találni, szóljatok, és meglátom, mit tehetek. Néha a boltosok hajlandóak megengedni, hogy az emberek valamiért cserébe vásároljanak valamit, de a legtöbben a készpénzt részesítik előnyben.

Wynter lebiggyesztette a száját. – Gondolom, nincs kovácsműhelyetek, ugye?

A férfi pislogott. – Valójában több is van. Van egy kovács, akinek jól jönne egy plusz kéz, de valószínűleg nem alkalmazna téged, mert szereti, ha nyafoghat, hogy ő és a segédje túlterheltek. Nem véletlenül hívják Morgónak.

– Legalább megkérdezhetném tőle, nem? – mondta Wynter. – Ha nemet mond, hát nemet mond.

– Semmi baj nem lehet belőle. Majd megmutatom, hol van a műhely, ha a város alatt leszünk. Ne lepődj meg, és ne vedd magadra, ha Morgó el fog utasítani.

Maxim elhallgatott, majd ujjaival megkocogtatta az asztalt. – Most pedig jöjjenek a szabályok, amelyek szerint élni fogtok, amíg az Ördög Bölcsőjében laktok. Nem egy hosszú, bonyolult lista. A legtöbbje puszta józan ész. Nincs lopás, nincs testi sértés, nincs betörés, nem léphetsz be egy Ősi otthonába, hacsak nem hívtak meg. Az emberek kihívhatnak más lakókat párbajozni, de nem lesz élethalálharc, kivéve, ha azt előzetesen engedélyezte az Ősi, aki megjelölte őket. Az önvédelem eseteit kivéve, a gyilkosság az egyetlen dolog, amit nem tolerálnak, hacsak nem kaptak rá engedélyt. Megértettétek?

Mindegyikük bólintott.

– Kiváló. Biztos vagyok benne, hogy vannak általános kérdéseitek. Válaszolhatok rájuk, miközben elkísérlek benneteket az új otthonotokba. Először is, van-e olyan táska vagy egyéb holmi, amit ki kell hoznotok a kocsiból?

– Igen – válaszolta Wynter. – Mit csináljak a kocsival?

A férfi talpra emelkedett. – Később elviszem a járműtároló raktárba. Ha esetleg kíváncsi vagy, hol van az, az a folyóhoz legközelebbi raktár. Bármikor hozzáférhetsz. – Az iratszekrényhez lépett, és gyors kotorászás után elővett néhány kulcscsomót. – Az új otthonotokhoz – magyarázta, miközben mindannyiuknak adott egy-egy készletet. – Most pedig a táskáitokért...

Miután kivették a csomagjaikat a csomagtartóból, Wynter átadta a férfinak a kocsikulcsát, hogy később elvigye a raktárba. Ezután követték őt vissza a kastélyba, át a hosszú folyosókon, majd az iroda melletti ajtóhoz. Kinyitotta az említett ajtót, és feltárt egy nagy liftet. Üvegfalai voltak, de jelenleg csak a liftaknát lehetett látni belőlük.

Mindannyian beléptek, és Maxim megnyomta a lefelé gombot.

Miközben a lift simán leereszkedett, Wynter azon kapta magát, hogy vajon hasonló volt-e a lenti világ bejárata Aeonban is. Soha senki nem beszélt róla azokkal, akiket nem „választottak ki” arra, hogy a város alatt éljenek. Az Aeonok úgy viselkedtek, mintha valami szent dolog lenne a felszínről lefelé vezető egyszerű utazás. Wynter sosem értette ezt különösebben.

Pislogott, amikor kiértek az aknából. A még mindig mozgó lift üvegfalán kinézve érezte, hogy leesik az álla, ahogy felfogta a látványt. Atya ég! Ez a hely hatalmas volt. Sokkal nagyobb, mint amire számított. Valójában úgy tűnt, hogy mérföldekig tart.

Semmiben sem hasonlított a felszínre. Nem, ez a hely nagyon is egy modernizált középkori város volt. Voltak fakeretes, fonott falú házak, nádfedeles házikók, szeszélyes rusztikus lakások és elbűvölő tornyok. Néhány házat mintha a dombokba építettek volna – éppen csak ki lehetett venni az ablakokat és az ajtókat. Sokuknak igazi tündérmesei hangulata volt.

A lány számos kis kastélyt is látott, amelyek szétszórva voltak a városban, és egymástól jókora távolságra álltak egymástól. További, gyönyörű csatornák szőtték át a várost, velencei módra. Az épületeken és a gondozott parkon túl erdők, folyók, dombok és barlangok voltak.

– Hát, bassza meg – zihálta Hattie, mire Xavier felkuncogott.

– A mesterséges holdfényt az Ősiek ereje hozza létre, ahogyan azt valószínűleg már kitaláltad – mondta Maxim, miközben Wynter felpillantott a barlang mennyezetére és a róla lelógó vízkék cseppkövekre. – Nappal pedig a mesterséges napfényt.

Delilah ránézett. – Az Ősieket tényleg legyengíti a napfény? Ez az elmélet kering a köztudatban.

– Sok elmélet létezik az Ősiekkel kapcsolatban – válaszolta Maxim óvatosan. – Kevés pontos.

Végül a lift megállt egy kőtorony belsejében. Nem hallatszott semmi ping. Az ajtók csupán szétnyíltak. Mindannyian kiléptek, és az előttük lévő kijárat felé vették az irányt.

– Kevés itt a technológia – folytatta Maxim. – Nincs internet vagy Wi-Fi. Se mobiltelefonok, se számítógépek.

Odakint Wynter felnevetett, amikor a hűvös szél felborzolta a haját. – Mesterséges szellő, mi?

– Igen – válaszolta Maxim. – Karácsonykor még hó is van. A napfény meleget áraszt. Egyes napokon a hőmérséklet meglehetősen magas. Más napokon hűvösebb. De soha nincs túl meleg vagy túl hideg. Időnként hanghatásokat hallasz. Madárcsicsergést. Baglyok huhogását. Még mennydörgést is, bár vihar sosem következik. Csodálkozol, hogy mindez hogyan lehetséges. A rövid válasz? Erő.

Egek, ez annyira király volt.

Macskaköves ösvényeken sétáltak, megkerülve a lakókat, akiknek többsége céltudatosan mozgott, miközben oda-vissza cipeltek dolgokat. Néhányan zöldséget akasztottak a házuk homlokzatára.

– A szokásosnál nagyobb a nyüzsgés, mert mindenki készülődik az ünnepségekre – mondta Maxim.

– Milyen ünnepségekre? – kérdezte Hattie.

– Az Ősiek évszázadokra kómás nyugalomba vonulhatnak, ha úgy akarják – mondta Maxim. – Egyikük nemrég ébredt fel egy hosszúból. Ishtar. Hagyomány, hogy egy Ősi felébredését a többi Ősi megünnepli. Mindegyikük rendez majd valamilyen ünnepséget a tiszteletére valamikor a következő hónapban. Az elsőre két este múlva kerül sor. Minden lakos hivatalos.

– Pihen jelenleg más Ősi is? – kérdezte Xavier.

Maxim lehorgasztotta az állát, miközben így válaszolt: – Egy. Inanna. Ő Ishtar testvére.

Elhallgattak, amikor befordultak egy sarkon. Itt is emberek lépkedtek céltudatosan körbe. A legtöbben oldalpillantást vetettek Wynterre és a csapatára. Ő nem reagált. Túlságosan lefoglalta, hogy mindent magába szívjon. Őszintén szólva olyan volt, mintha egy mesekönyvben sétálnának. Magában felsikoltott örömében, amikor meglátott egy igazi mézeskalács házat.

– Észrevettem, hogy itt lent nincsenek autók – mondta Hattie. – Gondolom, az emberek gyalog járnak, vagy a csatornán csónakáznak.

Maxim bólintott, miközben szemét a tömegre szegezte egy előttük lévő kocsma előtt. – Néhányan lovagolnak is, de a lovakat inkább szabadidős tevékenységekre használják, mint közlekedésre.

Egy aranyos kis vidéki búvóhelynek tűnő ház ólomüveg ablakaiban gyönyörködve Wynter megkérdezte: – Hol élnek az Ősiek?

– Mindegyiknek megvan a maga vára – válaszolta Maxim.

Delilah a homlokát ráncolta. – Vár? A város körül szétszórt kis kastélyokról beszélsz?

– Igen. – Maxim szünetet tartott, amikor a kocsma nyitott ablakaiból harsány nevetés hallatszott. – Az Ősiek nem egyedül élnek. A saját személyes szolgáik laknak velük.

Hattie felnézett Maximra. – Akkor te is Cain várában laksz?

– Igen. Az egyik segédje vagyok. Több is van neki. – Maxim mindegyikükre éles pillantást vetett. – Ahogy már mondtam, soha ne próbáljatok meg besétálni a várba, hacsak nem hívtak meg. A rajta kívüli várudvar azonban mindenki előtt nyitva áll.

– Rendben – mondta Delilah. – Szóval, találkoztunk Cainnel. Milyen a többi Ősi?

Maxim habozott. – Azazel bizonyos szempontból olyan, mint Cain – kemény, parancsoló, minden tekintetben ragadozó. Bár nem egészen olyan komoly. Azazel gyakran vigyorog, mintha tudna valamit, amit te nem... de ha elég közelről nézed, láthatod, hogy nem annyira szórakozott, mint amennyire távolságtartó.

– Soha nem találkoztam Inannával – háromszáz évvel ezelőtt tért Pihenőre. Azt hallottam, hogy olyan gyönyörű, mint Ishtar, aki az eddigi megfigyeléseim alapján nem a legtoleránsabb személynek tűnik. Lilith ugyanilyen gyönyörű, és meglepő módon nem hiú.

– Dantalion – akiről, Azazelhez hasonlóan, a mitológia tévesen azt állítja, hogy démon – magányosabb, mint a többi Ősi, és úgy tűnik, jobban kedveli a saját társaságát.

– Végül, de nem utolsósorban Seth, Cain öccse. Ő lágyabb, mint a többiek. Többet mosolyog és nevet.

Maxim szünetet tartott, és egy nem is olyan messze lévő kastélyra mutatott. – Az ott Cain várkastélya. – Mesélt egy kicsit róla, de gyorsan lezárta a beszélgetést, amikor megállt egy bájos házikó előtt, amely szögletes rácsos ablakokkal, nádtetővel és nehéz faajtóval büszkélkedhetett, és úgy nézett ki, mint valami mágikus menedékhely. – Itt az új otthonotok.

Wynter érezte, hogy mosoly épül benne. Ó, ez pont jó lesz neki. Gyönyörű volt.

– Ha Morgó valóban biztosít neked állást, Wynter, nem leszel messze a munkahelyedtől – mondta Maxim. – A kovácsműhelye Cain várudvarában található.

A házikó tehát egyszerre volt fantasztikus és kényelmes helyen. Mesés.

Miután elindultak az ösvényen, Wynter az új kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót. A padlót súrolta, amikor benyomta. Belépve a lakótérbe, újra elvarázsolódott. Ívelt falak. Fagerendák. Boltíves, tégla kandalló. Oszlopok, amelyek valójában fatörzsek voltak. Miután mindenki letette a csomagjait a földre a bejárati ajtó közelében, felfedezőútra indultak.

Delilah a nappali részen ó-zott és á-zott, míg Hattie a vidéki stílusú konyhába ballagott, hogy körülnézzen. Xavier és Anabel felrohantak az emeletre, és elsőként a hálószobákat akarták megnézni.

Maxim biztosította Wyntert, hogy hamarosan visszaadja neki a kocsikulcsot, jó éjszakát kívánt neki, majd távozott.

Delilah ragyogva fordult Wynter felé. – Mennyire csodálatos ez a hely? El tudod hinni, hogy itt élünk? Úgy értem, nekem bármilyen otthon megfelelne – belefáradtam már abba, hogy a kocsinkban vagy motelekben alszunk. De... mi tényleg itt élünk.

Hattie visszaballagott a nappaliba, a törékeny öregasszonyos színjáték határozottan eltűnt. – Az a konyha az enyém, lányok. Tudjátok meg, hogy feldarabolom a ribancot, ha bárki is használja azt a helyiséget anélkül, hogy feltakarítana maga után.

Delilah kuncogva tisztelgett. – Hallottuk, gengszter nagyi!

Hattie szipogott. – Most már valakinek ki kell vennie a leveses konzerveket a táskámból, mielőtt a gyomrom felemészti saját magát.

Miután elfogyasztottak egy könnyű vacsorát, körbejárták a házikót, felfedezve minden zugot. A hely sokkal nagyobb volt, mint amilyennek kívülről látszott, főként a hátsó részén lévő bővítménynek köszönhetően. Hattie igényt tartott a földszinti hálószobára, mondván, hogy a „rossz háta” nem bírja a lépcsőzést. Anabel a padlásra pályázott, így a három fő hálószoba Wynteré, Delilah-é és Xavieré lett.

Wynter szobája a hangulatos hátsó udvarra nézett. A többi hálószobához hasonlóan eléggé egyszerű volt, de világos és tiszta. Egy egyszerű lámpa állt az éjjeliszekrényen, amely ugyanolyan cseresznyefából készült, mint a fiókok és a hármas szekrény. A krémszínű falakon üres polcok sorakoztak. A kárpitozott sarokfotelen vaskos, szögletes párnák sorakoztak. A franciaágy egyszerű, fehér takaróval és párnahuzattal volt leterítve, és nagyon hívogatta.

Volt még egy szomszédos fürdőszoba is, de mivel nem volt törölköző, ki kellett hagynia a zuhanyozást. Túl fáradt volt ahhoz, hogy kicsomagoljon, ezért Wynter csak három dolgot vett elő a táskájából, mielőtt a padlóra dobta volna – egy trikót, egy rövidnadrágot és a kardot, amely kényelmesen el volt dugva a tokjában. Miután felvette a pizsamáját, gondosan a szekrénybe tette a kardot... nagyjából akkor, amikor Delilah bejött a szobába egy égő gyógynövényköteggel.

– Addig nem tudok aludni, amíg az egész házikó meg nem tisztul – mondta Delilah, és finoman füstöt lengetett a levegőbe. – Azt akarom, hogy minden negatív energia eltűnjön.

Wynter nem szólt semmit, miközben a nő tette a dolgát. Tudta, hogy Delilah minden szobát, minden sarkot, minden szekrényt, minden szekrényajtót meg fog tisztítani. – Felajánlanám, hogy megáldom a ház küszöbét, de gondolom, megelőztél.

– Jól tippeltél. Hattie lesöpört minden pókhálót, port és levelet. Én mondom, annak a nőnek több seprűje van, mint ruhája. – Néhány perccel később Delilah bejelentette, hogy végzett, és hozzátette: – Szép álmokat, papnő!

Wynter felsóhajtott. – Egyáltalán nincs rá mód, hogy abbahagyd?

– Semmilyen. – Delilah ragyogó mosolyt villantott rá, és kisuhant a szobából.

Wynter csak megrázta a fejét. Bár a csapattagjai néha az őrületbe kergették, el sem tudta képzelni, hogy ne legyenek az életében. Őrület volt belegondolni, hogy ha nem kapta volna el az a bizonyos fejvadászcsoport, valószínűleg soha nem találkozott volna a csapatával.

Wynter lekapcsolta a villanyt, majd bebújt a vastag takaró alá, és gondolatban visszatért arra a napra, amikor az említett vadászok elkapták őt...

 

*

 

Wynter lassan ébredezni kezdett, ahogy a szellő könnyedén végigsuhant az arcán. Hűvös volt. Frissítő. Túlvilági. És megspékelve egy egészséges adag „ideje felébredned” érzéssel.

A halántékában lüktető fájdalomtól gyengén elfintorodva, Wynter megnyalta kiszáradt száját. Egek, olyan rosszul érezte magát, mint a kutya. Arról nem is beszélve, hogy elképesztően álmos volt.

És forró. Nagyon meleg.

A szörnyetege viszont dühös volt.

Dühös?

Erőlködve felemelte nehéz szemhéjait, és egy ketrecbe zárt villanykörtét bámult, amely a sima mennyezetről lógott. Elmozdította a karjait és...

Aú! A jobb könyöke keményen beleütődött valamibe. Egy cementfalba, fedezte fel. Amelyre neveket, dátumokat és trágárságokat véstek.

A rugók nyikorogtak, amikor felemelkedett a vékony, megereszkedett matracról, amelyen el volt terülve. Wynter érezte, hogy érzékeny gyomra megbillen. Egyszer biztosan elhányja magát.

Ahogy szemügyre vette a környezetének többi részét, a hányás miatti aggodalma háttérbe szorult. Egy kicsi, szűk, félhomályos, vasrácsokkal határolt térben volt. Az ágyon kívül az egyetlen bútordarab a cella túloldalán lévő koszos fémvécé volt.

Igen. Egy cella. Egy istenverte cellában volt.

És ahogy azon túlra nézett, rájött, hogy egy egész sor van belőlük – a legtöbb üres volt, de nem mindegyik. Bár ez nem egy hivatalos börtön volt. Inkább úgy tűnt, mintha valaki valami pincét alakított volna át börtönné. Ami megmagyarázná az ablakok hiányát.

Mivel az utolsó dolog, amire emlékezett, hogy nyugtatófegyverekkel felfegyverzett fejvadászok üldözték, nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjön, sikerült elkapniuk. Kétségtelenül a nyugtatók okozták a fejfájást és a hányingert.

A túlvilági szellő dühösen suhogott a cella körül, de nem nyitotta ki előtte az ajtót. Ez csak azt jelenthette, hogy volt egy olyan rendszer – mágikus vagy más –, amely szökés esetén riasztást indított volna. Az istenség nem váltott volna ki riasztást, ami miatt vadászok támadtak volna Wynterre, amíg le nem rázta magáról a kábaságot.

Furcsa módon a mágiájával való kapcsolata gyengének tűnt. Nehéz volt megfogalmazni, de olyan volt, mint amikor a karod elzsibbad, és nem tudod rendesen mozgatni. Gyanította, hogy képes lesz a mágiáját segítségül hívni, de nem fogja tudni gyorsan vagy hatékonyan használni. Ami lehetett a drogok vagy valamilyen varázslat miatt, nem volt benne biztos.

A szörnye lökdösődött, irányítást akart; a fogvatartóinak vérét akarta. Igen, ő is. Miközben az istenség egy egyszerű légsuhintással megnyugtatta a lényt, Wynter csendben biztosította az entitást, hogy hagyni fogja, hogy a maga ura legyen, ha eljön a megfelelő pillanat.

Ellökte magát az ágyról. A hasa olyan ördögien felfordult, hogy megingott. Fúj!

– Az a gyógyszer, amit használnak, az szívás, ugye?

Wynter az ismeretlen férfihangot a tőle balra lévő cellához követte. Bár a világítás szar volt, egy jóképű, kócos barna hajkoronájú fickót vett észre a kemény padlón guggolva. – Mondhatni – mondta a lány. Nem segített, hogy rozsda, vas, izzadság és penész szaga lógott a levegőben. Vagy hogy az említett levegő forró, áporodott és fullasztó volt.

A fickó a hüvelykujjával magára mutatott. – A nevem Clay.

Valamiért nem volt biztos benne, hogy hitt neki. – Ha te mondod. Az vér, amit használsz? – kérdezte, miközben rájött, hogy a férfi szimbólumokat rajzol a padlóra. Sátáni szimbólumokat.

Felemelte az egyik tenyerét, amelyen egy gonosz vágás díszelgett. – Ne aggódj, ez a sajátom!

– Megpróbálsz megidézni egy démont?

– Asmodeus még nem hagyott cserben.

Nem tudta, mi aggasztotta jobban. Az, hogy a férfi olyan könnyednek tűnt a gondolatra, hogy egy pokolbéli démont hívjon, hogy megszállja őt, vagy az, hogy nyilvánvalóan ezt már megtette korábban. De csak annyit mondott: – Rendben.

A jobb oldali cellába pillantva Wynter egy gyönyörű latin lányt látott, aki lótusz stílusban ült az ágyon, a szeme csukva, a tenyere kinyújtva.

– Ő Delilah – mondta neki „Clay”. – Néha meditatív állapotba kerül, hogy beszéljen a halott ősével. Nyilvánvalóan tanácsot fog kérni Annistól.

– Annis?

A férfi elmosolyodott. – Mint a Fekete Annis, igen.

Wynter csak pislogott. Annis a vérmágia kiterjedt használatával és a sok sötét tettével érdemelte ki baljóslatú megnevezését. Wynter ezért el sem tudta képzelni, miért kérne bárki is tanácsot a halott boszorkánytól, de mindegy is.

Abban a reményben, hogy sétálva megszabadulhat a drog hatása alól, Wynter tett néhány lassú kört a cellájában, megvizsgálva annak minden egyes centiméterét. Minden egyes vasrúdba rúnák voltak vésve. Mágia-nullázó pusztítók, döbbent rá. Még több volt a falba és a cementpadlóba vésve. Ami azt jelentette, hogy egy fogoly akármilyen mágiával robbantgathatná a cellát, nem okozna kárt.

Már nem sokáig leszel itt – mondta „Clay”. – Hallottam korábban néhány mormogást arról, hogy elvisznek téged Aeonba, amint átutalták a pénzüket.

– Nem fognak elvinni sehova! A halottak nem tehetnek semmit. – Arra számított, hogy a férfi szkeptikusan felhorkan, de ehelyett érdeklődve nézett rá.

– A nevem valójában Xavier – mondta.

– Wynter – ajánlotta fel a lány, a fenekét az ágyra engedve, kezdte magát valamivel jobban érezni most, hogy...

A cellák sorában távolabb hangos puffanás hallatszott.

Valaki a szájára csapott. – Jézusom, Anabel, hogy az isten szerelmére, hogy lehet ilyen büdös a szarod? – panaszkodott egy női hang a kortól rekedten.

– Napok óta íztelen trutymót eszem – védekezett egy fiatalabb női hang. – Mi más szaga lehetne?

Tudván, hogy a bűz hamarosan hozzá is el fog érni, Wynter felnyögött magában.

Egy rekedt szuszogás. – Amikor éppen nem bombákat dobálsz abba a vécébe, akkor sírsz vagy magadban beszélsz – morogta az idős nő. – Én próbálok itt gyászolni!

Újabb pottyanás, aztán... – Hát, ha egyik előző életedben a halálsoron haltál volna meg, akkor te sem bírnád jól a bezártságot. És ha ennyire hiányzik a férjed, akkor talán nem kellett volna megölnöd! Nem, ne mondd, hogy nem tetted, Hattie! Hallottam, hogy a fejvadászok erről beszéltek.

– Te sem vagy ártatlanabb, mint én, kislány! Hallottam, hogy gyilkolászni kezdtél.

– Az nem én voltam. Nos... de igen. De mégsem. A testem a felelős. Ahogy a lelkem egy bizonyos része is. De én teljesen ártatlan vagyok!

Oké, ennek egy cseppet sem volt értelme Wynter számára.

Valahol odafent megcsikordultak a zsanérok, amikor kinyílt egy ajtó, és széles fénysugár vágott át a „börtönön”.

Azonnal csend lett. Wynter nagyon mozdulatlanná vált, a szervezete magas riadókészültségbe kapcsolt, a szörnyeteg még közelebb csúszott a bőréhez.

Újabb nyikorgás hallatszott, ahogy nehéz léptek ereszkedtek le egy kis lépcsőn. Aztán újabb lépések. És még több.

– Jézusom, de büdös van itt – morgolódott egy férfi.

Nemsokára nehéz léptek visszhangoztak a kőfolyosón. Aztán három testes, teljesen feketébe öltözött alak került a látóterükbe. Wynter felismerte őket korábbról.

A cellájához érve megálltak. Az egyik, akinél nyugtatófegyver volt, rávigyorgott, és hagyta, hogy a fegyvere végigcsattogjon a vasrácson.

A trió legmagasabb tagja a nőre mutatott. – Te. Fel. Ideje távozni!

– Inkább nem használnék rajtad még egy nyilat, de ha bármivel is próbálkozol, megteszem! – figyelmeztette a felfegyverzett vadász. – Rajtad múlik, hogy mi lesz a vége.

Lassan lecsúszott az ágyról, és az ajtóhoz ment, a szörnyeteg pedig támadásra készült.

A harmadik vadász a zárhoz nyomta a hüvelykujját. Hangos zümmögés, majd szörnyű csikorgó hang hallatszott, ahogy a mechanikus cellaajtó kinyílt. Aztán a fickó tapsolt egyet, és azt mondta: – Induljunk, Aeon népe nem szereti, ha várakoztatják, és... – Összehúzta a szemöldökét. – Azt hiszem, valami van a szemedben. Mindkét szemedben. Ez... mi a fene?

Wynter érezte, hogy felfelé görbül a szája. – Ez valószínűleg nagyon fog fájni.

 

*

 

A világa ekkor elsötétült, ahogy a szörnyeteg átvette az irányítást. Amikor az visszahúzódott, a járdán találta magát, a fejvadászok maradványai a lábai előtt hevertek. Az istenség körülötte kavargott, túlvilági nevetése visszaverődött a falakról, és erőtől csengett.

Sőt, Wyntert vér és húsdarabok borították, ami a szokásos volt, amikor visszaváltozott a saját alakjába. A szörnye hajlamos volt rendetlenséget csinálni maga körül, miközben megpróbálta megcsonkítani és felfalni a zsákmányát, és az átváltozási folyamat olyan hirtelen és erőteljes volt, hogy a „rendetlensége” kifelé robban, hogy aztán visszazuhanjon Wynter testére.

Mint ilyen, ha megkérdezték volna, azt mondta volna, hogy a többi fogoly retteg tőle.

És tévedett volna.

Mind a négyen a cellájuk ajtajához tapadtak, tágra nyílt szemmel, leesett állal, de inkább lenyűgözte őket, mint bármi más – még a természetében ideges Anabelt is.

Miután Wynter feltörte mindegyik cellát, hogy kiszabadítsa őket, Delilah azzal hozta rá a frászt, hogy kijelentette, mindannyiuknak együtt kellene menekülniük. A többiek lelkesen bólogattak. Wynter ekkor kezdett rájönni, hogy egyikük sem teljesen épelméjű...

 

*

 

A csont- és agydarabkákat a pólójáról a padlóra verve, Wynter végignézett minden egyes mosolygó arcon. – Ezt nem gondolhatod komolyan!

– Az ősöm azt mondta, hogy életben maradok, ha követlek téged – mondta Delilah. – Azt tervezem, hogy életben maradok. Ergo...

Hattie elkezdte tépkedni a véres csomókat Wynter hajából. – Szerintem jó ötlet, ha összefogunk. Így nehezebb lesz minket követni.

– És minél többen vagyunk, annál biztonságosabb – tette hozzá Xavier.

Anabel bólintott. – Szeretem a biztonságot. Tetszik, hogy a túlélési esélyeim jelentősen megnőnek, ha egy olyan csoporthoz tartozom, amelyben nemcsak te, hanem egy istenség is benne van.

– Mindannyian tudjátok, hogy mi vagyok, ugye? – kérdezte Wynter tőlük. – Láttátok, mi történt az imént? Tudjátok, hogy emberek vannak a nyomomban?

Xavier legyintett. – Mindannyiunknak vannak emberek a nyomunkban. Ezért van értelme, hogy egyesítsük erőinket. Te szuper erős vagy, az biztos, de attól még elkaptak. Jót fog tenni neked, hogy vigyázunk rád.

 

*

 

Azóta is ezt tették.

Wynter ugyanezt tette értük. Bár, őszintén szólva, közel sem kellett annyiszor megmentenie őket a fejvadászoktól, mint ahányszor saját maguktól kellett megmentenie őket. Mindent összevetve azonban valószínűleg előre kellett volna látnia ezt.