19.-20. Fejezet

 

19

 

 

Wynter háza felé lépkedve az ösvényen, Cain biccentett a szomszédos udvaron álló vérfarkasok felé. Amióta Wynter először aludt az ágyában, nem aludt máshol. Minden este vacsora után eljött hozzá, és minden reggel vele reggelizett, mielőtt hazaindult. Így amikor aznap este nem jelent meg a szokásos módon, a férfi arra gondolt, hogy elküldi Maximot, hogy hozza el a várba. De aztán Cain meggondolta magát, mert a lány megidézése... helytelennek tűnt. Nem egyszerű lakos volt, hanem az övé. Így hát elment a lány otthonába, hogy kiderítse a késés okát.

Bekopogott az ajtón, amely pillanatokkal később kinyílt, és Xavier jelent meg előtte.

– Wynter itt van? – kérdezte Cain.

Xavier bólintott, ellépett az ajtótól, és jelezte Cainnek, hogy kövesse befelé. A nappaliba sétálva Cain észrevett egy összegömbölyödött fekete macskát a kandalló melletti széken. Egy macskát, amelynek a karmain élénk rózsaszín körömlakk volt, a bajszán pedig aranyszínűnek tűnő szempillafesték. A macska kinyitotta az egyik szemét, figyelmesen nézte a férfit, majd becsukta az említett szemet.

A konyhába lépve, Cain az asztalnál ülve, fejét az asztallapra hajtva, lehunyt szemmel találta Wyntert. A férfi a homlokát ráncolta, nem tetszett neki, hogy milyen sápadtnak és kimerültnek látszik. Lénye megdermedt, ugyanolyan nyugtalanul. Még egyszer sem látták törékenynek.

Ishtar korábbi szavai idéződtek fel Cainben...

Valami előbb-utóbb meg fogja ölni. Kor, betegség, egy baleset, egy támadás.

Wynter előző éjjeli álma megszakadt, talán egyszerűen csak megviselte a dolog.

– Evés közben elaludt – mondta Xavier, miközben bekapcsolta a vízforralót, teljesen nyugodtan hátat fordítva az Ősinek – amit az emberek általában kerültek megtenni. Valójában, valahányszor Cain belépett egy házba, a lakók általában feszültek és óvatosak lettek, és vagy a padlót bámulták, vagy minden mozdulatát figyelték. Anabel és Hattie? Egyetlen biccentést adtak neki, majd visszatértek a beszélgetésükhöz.

Egy nyitott könyvre mutatva Hattie Anabelre nézett. – Csak azt mondom, hogy reálisan nézve a méhnyaka romokban heverne, ha ekkora háremet tartana. Főleg, ha az egyikük egy hatalmas függelékkel rendelkező földönkívüli.

Anabel rövid időre félrenézett az üstről. – A realizmus miatt aggódsz, amikor óriáspéniszű földönkívüliekről olvasol egy könyvet?

– Az első férjem, áldott legyen a lelke, fel volt szerelve, mint egy bika. Nagyon megviselte a méhnyakamat a házasság alatt. Ha egy hárem tagja lett volna, nos, most rögtön megmondhatom, hogy a petefészkeim rántották lettek volna. Mindegy, visszatérve a kérdésemre...

– Nem, nem térünk vissza rá! Felejtsük el a kérdést! Mindig el kellene felejtenünk a kérdéseidet!

– Csak azt akarom tudni, hogy ez valamiféle perverzió-e, amit nem értek. – Hattie tekintete Cainre ugrott. – Te férfi vagy, talán tudsz segíteni. Tudod, miért döntene úgy egy férfi, hogy szex közben arcpakolást ad a nőnek? Úgy értem, mi, hölgyek mindannyian szeretünk néha-néha használni egy fiatalító maszkot, de intim pillanatokban? Nem, nem látom benne a vonzerőt.

Egyik szekrényből egy házi készítésű teagolyónak látszó valamit előkapva, Xavier felnevetett. – Ez egy eufemizmus.

Hattie az orrát ráncolta. – Mire?

Elfojtotta a mosolyát. – Az, amikor a férfi... a nő arcára pakol.

Hattie elborzadva tátogott. – Ráspriccel a nőre?

– Igen.

Anabel felkapta a fejét. – Ne, már… Xavier, ne légy seggfej!

Érezve, hogy megrándul az ajka, Cain helyet foglalt az asztalnál. Nem hitte, hogy valaha is találkozott volna ennyire különböző emberekkel, akik mégis ilyen jól illeszkedtek egymáshoz. Figyelmét a boszorkányára fordította, és végigsimított ujjbegyeivel a lány fejbőrén. Eltelt néhány pillanat, mire a nő szemhéja felrebbent.

Végre felemelte a fejét, és pislogva nézett rá. – Ó, itt vagy! – A hangjában nem volt semmi barátságtalan hangsúly, csak tiszta zavarodottság.

– Nem jöttél hozzám, ahogy általában szoktál – mondta. – Azért jöttem, hogy megnézzem, mi tart vissza. Nem számítottam rá, hogy alva talállak.

Wynter megdörzsölte a szemét, és felült. – Nem akartam elbóbiskolni.

– Fáradtnak tűnsz. És kimerültnek. És túl sápadtnak az ízlésemnek.

– Hízelgő! – Wynter felsóhajtott. – Anabel, a tesztedényt kellene használnod! – kiáltotta anélkül, hogy a szőkeség irányába nézett volna.

Anabel megdermedt, a nagy fakanalat félig a szája felé tartva. – Igen, így igaz. Valami apróság még hiányzik. Könnyebb megmondani, mi az, ha megkóstolom.

Xavier furcsa pillantást vetett a szőkére. – Ahogy nehezebb megőrizni a józan eszed darabkáit, ha folyton magadat használod kísérleti alanynak.

Anabel a szemét forgatta, de a bájitalt egy tálba csepegtette, és beledobott néhány összezúzott gyógynövényt. Kék füstfelhő csapott az arcába, amitől egy matrózt is megszégyenítően káromkodott két köhögés között.

Xavier az asztalhoz lépett, és egy bögre gőzölgő teát tett Wynter elé. – Tessék, ez majd felpörget.

A lány rámosolygott, és felemelte a csészét.

– Köszönöm!

A férfi tekintete Cainre siklott. – Rengeteget kell pihennie ma este.

Cain le volt nyűgözve. A hím még egy Ősivel szemben sem mulasztotta el, hogy ne álljon ki a papnője mellett. Ez tetszett Cainnek. A nő megérdemelte a hűség ilyen mélységét. – Gondoskodom róla, hogy így legyen.

Xavier elégedetten bólintott, majd egy másik szekrényhez lépett, ahonnan üvegeket kezdett kivenni.

Wynter körülnézett. – Hol van Delilah?

– Annisszal beszélget – válaszolta Xavier.

Cain érezte, hogy összehúzódik a szemöldöke. – Annis?

– Ő Fekete Annis leszármazottja – tájékoztatta Wynter.

Cain pislogott. – Mint a mumus boszorkányos változata?

Wynter bólintott. – Igen. Delilah meditatív állapotba kerül, ahol Annisszal kommunikál. Az erre való képesség állítólag öröklődik a családban.

– Nem aggaszt, hogy a szövetséged egyik tagja egy rendkívül baljós entitással van kapcsolatban, amely szó szerint csapás volt a Földön?

– Mi nem vagyunk szövetség!

Cain érezte, hogy felemelkedik az ajka. – Bízom benne, hogy a kérdésnek erre a részére koncentrálsz.

– Nagyon is szövetség vagyunk, bármit is mondasz! – vágott közbe Xavier, mielőtt beleharapott volna a szendvicsébe.

Wynter a homlokát ráncolta. – Mit csinálsz? Az a barna cucc szarul néz ki!

– Ez egy Snickers-szendvics – mondta Xavier.

A nő oldalra döntötte a fejét. – Egy mi?

– Még sosem ettél ilyet? – Xavier felemelte a kezét. – Ó, ez meg fogja változtatni az életedet! Kenj csokoládékrémet az egyik szelet kenyérre, mogyoróvajkrémet a másik szeletre, majd borítsd össze a kettőt.

– Van valami, amit nem tennél egy szendvicsre?

– Nem igazán. Most pedig ne húzd az időt, és idd meg a teát! Tudom, hogy azoknak a keverékeknek szörnyű az íze, de működnek.

– Megteszem, megteszem, csak adj egy percet!

Amikor egy ásítás ropogtatta meg a nő állkapcsát, Cain félresöpörte Wynter haját az arcáról. – Ha túl fáradt vagy ahhoz, hogy elgyere a várba, maradhatunk itt is éjszakára, ha szeretnéd.

Hangos csattanás hallatszott, majd sűrű, zöld füstfelhő tört elő Anabel táljából. – A kurva anyját! – káromkodott a szőke, a kezével hadonászva.

Wynter szemhéja megrándult. – Megfelel a te helyed – mondta Cainnek. – Csak be kell dobnom néhány cuccomat a táskába.

– Elkísérlek – mondta a férfi. – Szeretném látni a szobádat.

A nő összevonta a szemöldökét. – Miért?

– Mert csak.

Winter megvonta a vállát, majd kortyolt egy keveset a teából. Majdnem azonnal ki is köpte. – Jézusom, olyan íze van, mint a macskaeledelnek!

– Ettél már macskaeledelt?

– Nem vagyok jó abban, hogy visszautasítsam a kihívásokat.

Cain egy farkasos mosollyal nézett rá. – Ezt észben fogom tartani.

Kényszerítve magát, fintorogva és borzongva felhajtotta a teáját. Miután végre befejezte, felvezette Caint az emeletre a hálószobájába. A helyiségben talán nem volt oltár vagy pentagrammák, de a berendezés egyértelműen azt sugallta, hogy „itt egy boszorkány lakik”.

– A dolgok nagy részét csereként kaptuk – mondta Wynter, amikor észrevette, hogy a férfi a teret fürkészi. – A szoba eredetileg elég egyszerű volt. – A szájához tapasztotta a tenyerét, amikor egy újabb ásítás szökött ki belőle.

– Nem tetszik, hogy ilyen kimerültnek látszol.

A lány pislogott, majd felfelé görbült a szája. – Akkor talán nem kellett volna megdugnod az éjszaka közepén. Ne aggódj, a tea gyorsan hatni fog. Aztán olyan lesz, mintha energiaitalokat nyakaltam volna.

A férfi nézte, ahogy a lány alsóneműt húzott elő a fiókjából. Máskor talán csak azért is turkált volna a gyűjteményében, hogy incselkedjen vele. De a hangulata... nem volt jó. Folyton az járt a fejében, amit Ishtar mondott. A halandók annyira törékenyek voltak. Túl könnyen elveszíthetné Wyntert. És ha nem sikerül meggyőznie a nőt, hogy adja fel a halandóságát, hogy vele maradhasson, akkor előbb-utóbb el fogja veszíteni. Talán a halál, vagy esetleg egy olyan férfi miatt, aki meg tudná adni neki azt, amit ő nem – családot, normalitást, a biztonság ígéretét.

A teremtménye valószínűleg csak akkor mondana le róla, ha a lány egyenesen elutasítaná – a szörnyeteg túlságosan dühös lenne rá ahhoz, hogy meg akarja tartani. De Cain nem mondhatta el a nőnek, hogy egyáltalán létezik, ami azt jelentette, hogy nem lesz elutasítás. És így a lény továbbra is úgy tekintené őt, mintha hozzá tartozna.

Ha egy másik férfi hozzáérne, azt holtan akarná látni. Ragaszkodna hozzá, hogy Cain megölje, és Cain tudta, hogy elég kegyetlen ahhoz, hogy meg is tegye. Sokkal rosszabb dolgokat is tett már az évek során, és sokkal kevesebbért is kínzott már meg embereket.

Csak egyetlen módon tudta megadni neki a halhatatlanságot – a nőnek bele kellett egyeznie, hogy cserébe eladja neki a lelkét. Valahogy meg kellett győznie erről őt. Csak még nem tudta, hogyan.

– Beszéltem Ishtarral arról a nálad tett kis látogatásáról – mondta, miközben Wynter összepakolta a táskáját. – Nem fog többször idejönni.

– Oké, jó.

A férfi összehúzta a szemét a nő hangjában rejlő szkepticizmusra. – Azt hiszed, tévedek?

A nő habozott, mintha gondosan meg akarná válogatni a szavait. – Szerintem néhány ember saját magának a törvénye.

– Nem tagadom, hogy ő az. Azt sem állíthatom, hogy habozik túlságosan erőltetni az embereket – ez egyenesen hazugság lenne. De világossá tettem, hogy az enyém vagy.

– Ez ronthat a helyzeten, ha féltékeny típus. Ráadásul nem vagyok benne biztos, hogy komolyan venné a birtoklási vágyadat. Az ő szemében én egy egyszerű halandó vagyok, akinek nem lehet valódi jelentősége számodra. Szóval, szerintem van rá esély, hogy figyelmen kívül hagyja a figyelmeztetésedet, és továbbra is alattomos, játszadozó ribanc marad? Igen.

Persze, hogy Wynter ezt gondolná. Fogalma sem volt róla, hogy a többi Ősi mennyire komolyan veszi majd a kijelentését. – Nem hiszem, hogy újra zaklatni merészelne téged. Rengeteg oka van rá, hogy szót fogadjon. És, hogy egyszerűen fogalmazzak, nem fog úgy tekinteni rád, mint akiért érdemes lenne megkínoztatni magát.

Wynter meghökkenve nézett Cainre. – Megkínoznád, ha továbbra is zaklatna?

– Igen.

– Ez egy kicsit melodramatikus, nem gondolod?

– Nem.

Wynter szemöldöke összehúzódott, aztán bólintott. – Ó, értem! Igazából nem rólam van szó, hanem az elvről. Ha nem tartja tiszteletben a kívánságodat, meg kell fizetnie érte.

– Az a nő többször nem tisztelte a kívánságaimat, mint ahányszor meg tudnám számolni. Soha nem vettem a fáradtságot, hogy bármilyen erőszakot alkalmazzak cserébe a sértésért, mert soha nem sikerült annyi érzelmi energiát összegyűjtenem, hogy annyira érdekeljen bármi, amit tesz, vagy nem tesz. De te... nem fogom hagyni, hogy játszadozzon veled!

– Csak te baszakodhatsz a fejemmel, mi?

– Pontosan!

A nő elnevette magát, majd behúzta a cipzárat a táskáján. – Mindig is megvolt benned ez a kis fura szadista vonás, vagy csak azért van, mert olyan régóta élsz, hogy ez valamilyen módon kicsavarodottá tesz?

– Kicsavarodottá? – A férfi Wynter csípőjére tette a kezét, és magához húzta a lányt. – A halhatatlanságot negatív dolognak látod?

– Nem, azt hiszem, ez az egyéntől függ. Lehet, hogy egyeseknek megfelel, de másoknak nem.

– És neked megfelelne? – kérdezte, ügyelve arra, hogy a hangja laza maradjon.

A nő összeszorította az ajkait. – Nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy tetszene-e az, akivé végül válnék. Úgy értem, életem során többször is előfordult, hogy valami fontos volt számomra, de valahol az idők folyamán elvesztette a jelentőségét – talán mert megváltoztam, meguntam, vagy természetesnek vettem. Ha halhatatlan lennék, ez újra és újra és újra megtörténne velem. Vajon eljönne-e az a pont, amikor már semmit sem értékelnék igazán?

Ebben az esetben a nő nem látta magát tisztán. – Igaz, hogy a halhatatlanok állandóan változnak, és így azok a dolgok, amelyek egykor számítottak, végül már nem számítanak. Ezért fontos, hogy egy halhatatlan képes legyen a változásra és az alkalmazkodásra – amivel kétlem, hogy neked nehéz dolgod lenne. Ha túl merevek és hajlíthatatlanok lesznek, akkor végül megutálják az életüket. Bár bizonyos dolgok megszűnnek számítani, nem arról van szó, hogy egyáltalán nem értékelsz semmit.

– Te magad miféle dolgokat értékelsz?

– Az őszinteséget. Hűséget. Erőt. Becsületet. Mindezeket látom benned. – Gyengéden a nő vállára simította a haját, felfedve a nyakát, hogy végigcsókolhasson egy ösvényt a torkán. – Nem veszítenéd el ezeket a tulajdonságaidat, ha halhatatlan lennél. Túlságosan beleivódtak abba, aki vagy. Olyanok, mint a lelked alapkövei. Minden, ami vagy, rájuk épül. – Fogaival a lány pulzusát súrolta, a gyomra pedig összeszorult a nő apró zihálására. – Hmm, azt hiszem, meg kellene itt dugjalak, mielőtt elmegyünk.

– Tényleg?

– Igen. – Hátratolta a lányt az ágyhoz. – Minden alkalommal, amikor belépsz ebbe a szobába, azt akarom, hogy emlékezz arra, amit itt, ezen az ágyon tettem veled! Azt akarom, hogy emlékezz arra, hogy az enyém vagy!

A nő felhorkant. – Mintha valaha is hagynád, hogy megfeledkezzek róla! Most pedig vedd elő a farkad, és tegyél a magadévá! Érzem, hogy visszatér az energiám, úgyhogy nehéz lesz ma éjjel aludnom, hacsak nem dugod ki belőlem az energiát.

Cain érezte, hogy felemelkedik a szája sarka. – Ezt a kihívást szívesen elfogadom.

 

*

 

– Tudod, az járt a fejemben, hogy jó lenne kijönni a felszínre egy kis friss levegőre – mondta Delilah, miközben másnap este mindannyian a téren sétálgattak. – De a levegő furcsa módon frissebbnek érződik a földalatti városban.

– Valóban így van – értett egyet Wynter. Mégis, jó volt időnként a felszínen sétálgatni, és megtapasztalni egy kis változatosságot. A fő ok, amiért ragaszkodott ehhez azonban az volt, hogy Anabelnek jót tett, ha kimozdulhatott otthonról. A természetes szorongása csak rosszabbodott, ha túl sokáig a négy fal közé zárkózott. És mivel a szőkének jelenleg szüksége volt a készletei feltöltésére, Wynter egy bevásárló körutat javasolt.

Anabel a szokásához híven olyan ideges és túlságosan éber volt, mint egy katona a háborús övezetben. De ahelyett, hogy lassan és tétován lépkedett volna, inkább gyorsan és céltudatosan mozgott, láthatóan eltökélten, hogy túlesik az egészen, hogy hazamehessen.

Wynter megkérdezte tőle: – Mi van még a listán?

– Mindent megvettünk, kivéve azt az üveg bort, amire szükségem van – mondta Anabel, aki mindenféle dolgot tett a bájitalaiba, hogy ne legyen undorító az íze.

Hattie előre mutatott. – Arra van egy italbolt.

– Kitűnő – mondta Anabel, majd a bolt felé indult.

Odabent a szőke felkapott egy bevásárlókosarat, és végigsétált az első folyosón, a különböző üvegeket fürkészve, amelyek megtöltötték a padlótól a plafonig érő polcokat. Wynter és a többiek a nyomában loholtak, öszvérekként viselkedve, hogy cipeljék a kiválasztott üvegeket.

Egy pillanatban Xavier odalökte a kezében tartott kettőt Delilah-nak, majd odasétált egy nagyon csinos alkalmazotthoz, aki éppen leereszkedett egy csúsztatható létráról. – Nem hiszem, hogy találkoztunk már – mondta, akcentusa most már határozottan olasz volt. Kinyújtotta a kezét. – Alessandro.

A lány elpirult, és megrázta a kezét. – Posy.

A férfi elvigyorodott. – Szokatlan név, nem igaz?

Wynter a fejét ingatta, és elfordult.

– Szóval – kezdte Delilah, vigyorogva szemlélve őt –, hallottam néhány puffanást és nyögést, miközben meditáltam tegnap. Úgy hangzott, mintha te és Cain jól szórakoztatok volna az ágyad felszentelésében. Nekem úgy tűnik, hogy jól bánik a kezével. Igazam van? Igazam van, ugye?

Kivételesen jól használta szexuális arzenáljának minden eszközét, nem csupán a kezét, de Wynter nem az a fajta volt, aki jártatja a száját. – Kénytelen leszel a képzeletedet használni.

– Ó, igen! Higgy nekem! Minden nő, akinek van pulzusa, megtenné. De szükségem van néhány részletre.

– Nem, nem kell. Egyszerűen csak kíváncsi vagy.

– Te pedig egyszerűen csak gonosz vagy, mert nem adsz semmit!

Hattie finoman meglökte Wyntert. – Miért vagy ilyen titokzatos? Sosem hittem volna, hogy prűd vagy.

Wynter a homlokát ráncolta. – Nem vagyok prűd! Csupán nem szeretek mindent elkotyogni a szexuális életemről.

– Miért nem? – kérdezte Hattie. – Én állandóan ezt csinálom.

– És gyakran azt kívánjuk, bárcsak ne tennéd.

Delilah felnevetett. – Néha tényleg túl sokat mesélsz, Hattie.

Az idős asszony szipogott. – Ha az ember eléri az én koromat, nem törődik a szavakkal. Túl nagy erőfeszítés. Bár nekem sosem okozott gondot, hogy nyíltan beszéljek a szexről. Senkinek sem kellene. Nincs mit szégyellni rajta. Az egyik férjem, Herb, minden alkalommal elpirult, amikor a szexet említettem. Unalmas volt az ágyban. De nem más nők ágyában – nos, metaforikus értelemben. Általában a kocsijában szexelt velük. Azzal mentegetőzött, amiért megcsalt, hogy egy férfinak hölgyként kell bánnia a feleségével, és a sötétebb vágyait a prostituáltaknak tartogatni.

Delilah felhorkant. – A sötétebb késztetések a legszórakoztatóbbak.

Hattie elkuncogta magát. – Ezzel nem tudok vitatkozni. Szívesen kielégítettem volna ezeket a késztetéseit, ha megadja nekem a lehetőséget.

– Hogyan jöttél rá, hogy megcsal?

– Ugyanúgy, ahogy a többi férjemről is megtudtam. Követtem őt a varjú alakomban. Egyikük sem vette észre. Még Herb sem, amikor a fejére szartam.

Anabel feléjük fordult. – Rendben, végeztem.

Mindannyian a pénztár felé indultak, ahol Xavier is utolérte őket. Láthatóan kegyes hangulatban, felkapta mind a négy táskát. Amikor elhagyták a boltot, egy kis cédulát lobogtatott, és önelégült mosollyal nézett rájuk. – Szereztem magamnak egy randit.

– Xavierként vagy Alessandróként? – kérdezte Hattie, megpróbálva ­– de nem járva sikerrel – lemásolni azt az akcentust, amit Xavier a bemutatkozáshoz használt.

– Alessandróként, természetesen. Az olasz csődör szerepét játszani mindig szórakoztató. – A papírt a hátsó zsebébe csúsztatta. – Van némi olasz vér az örökségemben.

Delilah felvonta a szemöldökét. – Valóban?

– Nem, egy kicsit sem – válaszolta.

– Akkor miért mondod? – legyintett Delilah a kezével.

– Talán felélénkülök a felháborodásodtól.

Ők ketten civakodtak, miközben mindannyian elhagyták a teret, és kényelmes sétába kezdtek a kastély felé. Wynter léptei megtorpantak, amikor egy enyhe szellő végigsimított a bőrén, figyelmeztetve őt... valamire. Ösztönei arra késztették, hogy egy nem túl messze lévő erdős területre pillantson.

Delilah megbökte a könyökével. – Jól vagy?

Wynter lassan megállt. – Igen. És nem.

– Ez mit jelent? – kérdezte Anabel.

– Azt jelenti, hogy valaki – talán több valaki is – ott rejtőzik a fák között – mondta Wynter a vállát vonogatva. – Azt mondom, menjünk és derítsük ki, miért.

 

*

 

Cain felnézett a tányérjáról, amikor Azazel összevont szemöldökkel belépett az ebédlőbe. Bárki más talán szégyenkezett volna valaki vacsorájának félbeszakítása miatt, de Azazel nem. Az Ősinek nulla ideje volt az illemre, hacsak nem felelt meg neki.

– Valami baj van? – kérdezte Cain.

– Baj? – Azazel megdörzsölte a tarkóját. – Még nem vagyok benne biztos. De az biztos, hogy össze vagyok zavarodva.

– Miben?

– Az egyik segédem, Bowen, eltűnt. Tegnap óta senki sem látta. Embereket küldtem a keresésére. Az egyikük arra gondolt, hogy talán Annette-nek nyújt társaságot, mivel mindkét berserker gyászolja a nő apját, ezért elment a házához, őt keresve. Bowen nem volt ott. A nő sem, és sok holmija is eltűnt.

Az evőeszközét leeresztve a nagyrészt üres tányérjára, Cain a nyelvével az arca belsejét bökdöste. – Tudtam, hogy ma nem nyitotta ki a kovácsműhelyt. Azt hittem, csupán gyászol. – Könnyedén megérintette a nő lelkét. – Határozottan nem halt meg. Érzem őt. De a kapcsolat... gyenge.

Azazel bólintott, és helyet foglalt a szemben lévő széken. – Az én kapcsolatom Bowennel ugyanilyen gyenge. Mintha valami lefojtaná. Nem tudom, mi okozhatja ezt. Mindenesetre úgy tűnik, mintha nemcsak elment volna, hanem magával vitte volna a fickót is. Az ő holmijai nem tűntek el, de lehet, hogy rajtakapta a nőt a távozáson, és impulzívan úgy döntött, hogy vele megy, vagy talán nem törődött a hátrahagyott szarságokkal. Leszámítva persze a lelkéhez fűződő jogokat, amelyek az enyémek.

– A szokásos oka annak, hogy egy lakó sunyin távozik, nagyon egyszerűen az, hogy olyasmit tett, amit nem kellett volna.

Azazel hümmögött. – Talán Annette valahogy elszúrta, vagy talán miután Morgó meghalt, megijedt, hogy ő lesz a következő. Megijedt, hogy esetleg úgy döntesz, elvágod mindenkinek a torkát, aki valaha is felbosszantotta Wyntert. Nem azt mondtad, hogy Annette és Morgó egyszer azzal fenyegetőztek, hogy tönkreteszik az üzletét?

Cain bólintott. – Világossá tettem, hogy...

Kopogás hallatszott az ajtón.

– Igen? – kiáltotta Cain.

Maxim lépett be. – Uram, Dantalion küldött egy követet egy üzenettel. Két férfi boszorkány jelent meg a jelek szerint a kastély kapuja előtt. Az egyik azt állította, hogy mind Önnel, mind Wynterrel beszélni akarnak.

Cain érezte, ahogy a karjában és a vállában megfeszülnek az izmok. – Tényleg? Kik?

– Nem vagyok benne biztos, ennél többet állítólag nem mondott – válaszolta Maxim. – Dantalion engedélyezte nekik a belépést, és elhelyezte őket a kék szalonban. Úgy gondolta, hogy talán Ön szeretné kikérdezni őket.

Az Ősi joggal feltételezte ezt.

– Biztosan Aeonból származó emberekről van szó, igaz? – kérdezte Azazel.

– Én is erre tippelnék – mondta Cain. – Maxim, szeretném, ha elhoznád Wyntert a várba. Nem tudom, hogy pontosan hol van, de azt kell feltételeznem, hogy a férfi boszorkányok nem egyedül jöttek ide; lehet, hogy csak figyelemelterelések. Ha így van, akkor mások kétségtelenül keresni fogják őt. Rá fognak ugrani a lehetőségre, hogy elkapják őt.

Maxim kurtán bólintott. – Meg fogom találni őt.

– Küldj néhány embert is, hogy kutassák át a várost idegenek után. Ha találnak valakit, tartóztassák fel őket. Elmehetnek, feltéve, hogy nem támadnak meg senkit.

– Értettem, uram!

Cain elégedetten elindult felfelé.

Azazel követte őt, és megkérdezte: – Említett neked Wynter valaha férfi boszorkányt?

– Nem. – Ha bármelyik látogatóról kiderülne, hogy a volt pasija, nem kerülnének a közelébe. Különösen, ha nagy valószínűséggel mindkét férfi az Aeonok, vagy legalábbis Wynter régi szövetsége nevében volt itt.

Cain és Azazel a szalon tükrének segítségével gyorsan a kastélyba transzportálták magukat. Ezután a kék szalonnak bélyegzett helyiség felé vették az irányt a kékeszöldre festett falak miatt.

Dantalion a zongoránál ült, ujjai ügyesen siklottak a billentyűk felett, és az „Éjszaka zenéje” című dalt játszotta Az operaház fantomjából. Nem hagyta abba, amikor Cain belépett. Alig nézett fel, láthatóan már unta a helyzetet. A segédje némán és mozdulatlanul állt mögötte.

Cain a kanapén mereven ülő két férfira terelte a figyelmét. Külsejüket tekintve nem is lehettek volna ellentétesebbek. Az egyik széles volt, sötét bőrű és izmos. A másik sovány és nyurga, világos, szőke hajjal. – Kik lehettek ti ketten?

Kettejük közül a testesebbik mereven Cain szemébe nézett, ahogyan maga Wynter is gyakran tette. – A nevem Rafe – válaszolta. – Ő pedig Griff. Ahogy azt már sejtette, az Aeonok küldtek ide minket. – A férfi egyáltalán nem tűnt boldognak emiatt.

Azazel a kanapé mögé sétált. – Milyen célból?

Rafe nem pillantott a válla fölött az Ősire. – Azt akarják, hogy próbáljam meg „észhez téríteni Wyntert”, és arra kérni, hogy jöjjön haza.

Cain nagyon mozdulatlanná vált. – Egyikőtök sem fog beszélni Wynterrel, és ő nem fog elmenni veletek. Itt marad!

– Gondoltam, hogy ezt fogja mondani – mondta Rafe, és megkönnyebbültnek tűnt. – Figyelmeztettem őket, hogy valószínűleg így lesz, de ragaszkodtak hozzá, hogy megkérdezzem. Azt gondolták, talán bele fog egyezni, hogy találkozzunk.

– Miért pont veled?

– Az anyján és a nagyanyján kívül én vagyok az egyetlen a szövetségben, aki törődött vele. Olyan volt nekem, mintha az unokahúgom lett volna. Ezért küldtek engem, mint baráti arcot.

– Kíséret nélkül?

– Nem kértünk kíséretet – mondta Rafe. – Egy olyan helyre teleportáltak minket, ami közvetlenül a határon túl van. Nem hiszem, hogy másokat is utánunk teleportáltak ide, de nem lehetek biztos benne. Az Aeonok megvétóznák, hogy ilyesmit elmondjanak nekem, mivel nem bíznának abban, hogy betartom az ígéretemet, hogy nem figyelmeztetem Wyntert.

– Nos, most, hogy megállapítottuk, hogy nem kapsz lehetőséget arra, hogy találkozz vele, mondd el, miért kérted, hogy beszélhess velem is.

– Lailah négyszemközti beszélgetést szeretne Önnel, Griff segítségével – ő egy közvetítő.

A zongoramuzsika hirtelen elhallgatott.

Cain alig tudta megállni, hogy ne vonja fel a szemöldökét meglepetten Rafe kijelentésére. A közvetítők manapság ritkák voltak. Olyan pszichikai teret tudtak biztosítani, amely lehetővé tette, hogy a különböző helyeken tartózkodó emberek kommunikáljanak egymással. – Valóban?

Griff idegesen nyelt egyet. – Már ott várakozik.

Cain ezt sejtette, tekintve, hogy meg kellett érintenie Griffet ahhoz, hogy a tudatát kivetítse a pszichikus térbe.

– Azt mondta, hogy mondjam meg Önnek, hogy hallani akarja majd, amit mondani szándékozik – tette hozzá Griff.

– Hmm. – Cain egy rövid pillantást vetett Azazelre és Dantalionra is, ami arra figyelmeztette őket, hogy szükség esetén vonják ki őt a beszélgetésből, mert mi mással lehetne jobban meglepni Caint, minthogy a tudatát egy pszichikus térbe rángatják, ahol nem tudná, mi történik azon kívül?

Griff széttárt ujjakkal kinyújtotta a kezét. Cain az ujjbegyeit Griff ujjaihoz nyomta, és ekkor a környezete egy szempillantás alatt megváltozott.

 

20

 

 

Egy facsoport mögé húzódva, Wynter tekintete végigsiklott a tisztás körül álló embereken. Összesen tizenegyet számolt meg. Mind magasak, felfegyverzettek és erőteljes testalkatúak voltak.

– Felismered valamelyiküket? – suttogta Delilah.

– Igen – válaszolta Wynter, ugyanolyan halkan. – Ők Aeon őrzői. – Még ha nem is ismerte volna mindegyikük arcát, a kardjukon lévő jellegzetes jelek alapján – a legtöbbjükön rúnák is voltak, az ő mágiája jóvoltából – azonosította volna a származásukat. A szörnyetegje is könnyen felismerte a férfiakat, és mivel nem rajongott azért, ahogyan Wynterrel bántak az évek során, egyáltalán nem örült a jelenlétüknek.

Anabel közelebb húzódott, átölelte magát, és az ajkába harapott. – Az őrzők olyanok, mint a végrehajtók, nem igaz?

– Leginkább hóhérok – mondta Wynter. – De végrehajtóként, hírvivőként vagy testőrként is tevékenykednek – bármi is legyen az, amit az Aeonok akarnak.

– Tehát alapvetően szolgák – találgatott Anabel.

– És seggfejek is. Főleg az, akinek az a rövidre nyírt, borzas szakálla van. Régebben halálra zaklatta anyámat. Igazi pöcsként viselkedett vele szemben, amikor nem volt hajlandó randizni vele. – Fort az elmúlt években többször is komolyan hátborzongató mosolyt villantott Wynterre, megjegyezve, hogy mennyire hasonlít Davinára.

Xavier megnyalta a fogai elejét. – Elég kis létszámú csapat, úgyhogy kétlem, hogy háborúzni jöttek.

Wynter is pontosan ezt gondolta. – Az Aeonok nem azért küldték őket ide, hogy csatát kezdjenek. Az értelmetlen lenne. Egy ilyen kis létszámú csapat nem élné túl.

– Ó, micsoda látványos hátsó – suttogta Hattie, egy őrzőt bámulva, aki lehajolt, hogy megtörölje a bakancsát.

Delilah gyengéden megbökte a vállával az idős nő vállát. – Nem vagyok biztos benne, hogy figyelsz a beszélgetésünkre, de ezek nagyon rossz emberek.

– Ó, tudom – mondta Hattie, könnyedén legyintve. – Viszont szeretem a rosszfiúkat. Ismerd be, mindannyian szeretjük!

Delilah elfintorodott. – Nem az istenverte hóhérokat, Hattie!

Xavier felemelte a kezét, csendet kérve. – És van még egy őrzőnk, úgy tűnik.

Úgy tűnt, mert egy testes férfi sétált be a tisztásra, akit Wynter szintén felismert. Érezte, ahogy a szeme sarkai összeszűkülnek. – Cletus – préselte ki magából.

Xavier szemöldöke összeért. – Kezdem azt érezni, hogy irtóznom kellene Cletustól. Miért kellene utálnom őt?

– Szereti elvenni a nőktől azt, amit nem akarnak adni – fintorgott.

Fort megfordult, hogy teljesen szembeforduljon Cletusszal. – Nos?

– Sehol semmi nyoma Wynternek – válaszolta Cletus. – Mondtam, hogy időpocsékolás lesz! Az Ősiek a földalatti városukban fogják tartani.

Fort megdörzsölte a szakállas állát. – Megtaláltad a módját, hogyan lehet lejutni oda?

Cletus megrázta a fejét. – Még abban sem vagyok biztos, hol van a bejárat.

Fort testvére és seggfejtársa, Milos a csípőjére tette az öklét. – Megpróbálhatnánk lefizetni egy helybélit, hogy idecsalogassa hozzánk.

Fort egy fújtatással elvetette ezt az ötletet. – Nem tennének nekünk szívességet. Semmilyen pénzért sem. A legjobb, ha meghúzzuk magunkat, és észrevétlenek maradunk.

– Nem kell elmondanunk, hogy Aeonból jöttünk – mondta Milos. – Mondhatnánk, hogy fejvadászok vagyunk, vagy ilyesmi.

– Itt valószínűleg sokan menekülésben lévő személyek, úgyhogy kétlem, hogy a fejvadászokat szívesen látnák egy ilyen helyen. – Fort megdörzsölte a fejét. – Lailah figyelmeztetett minket, hogy nem lesz könnyű megtalálni Wyntert, szóval nem hiszem, hogy aggódnunk kell amiatt, hogy elveszti az eszét, ha nélküle térünk vissza. Addig nem, amíg sikerül feltérképeznünk a várost, amennyire csak tudjuk. Azt mondta, hogy tudni akarja minden zug, minden szeglet, minden holtpont helyét.

Delilah halkan elkáromkodta magát. – Az Aeonok a város lerohanására készülnek, mi?

– Úgy tűnik – mondta Wynter, miközben hallgatta, ahogy Fort parancsokat ugat az egyes őröknek. – És ezek a fattyúk leegyszerűsítik nekik a dolgot. Nem mondhatnám, hogy ez tetszik nekem.

Xavier felcsillanó szemmel nézett a lányra. – Megölhetjük őket?

– Vagy ez, vagy hagyjuk, hogy hazaszaladjanak olyan információkkal, amelyeket nem akarjuk, hogy az Aeonok birtokába kerüljenek, szóval igen, megölhetjük őket – mondta Wynter.

Lassú vigyort villantott a lányra, és megidézte a kardját. – Pont ezt akartam hallani!

Hasonlóképpen elégedettnek tűnve, Hattie és Delilah állati formájukba váltottak. A varjú a szörnyeteg macska hátára telepedett, aki acélos karmait feszegette. Mindkét nő tudott mágiával is harcolni, de szívesebben használták az állati formájukat, mivel így az érzékeik, a reflexeik, az erejük és a gyorsaságuk is felerősödött.

Wynter felvont szemöldökkel nézett Anabelre. – Csatlakozol a harchoz, vagy itt várakozol?

A szőke kezében egy kard materializálódott, ami választ adott a kérdésre.

Wynter szólította a saját pengéjét, majd a száját Anabel füléhez tette. – Mary, Mary, kérlek, gyere elő! – dúdolta halkan.

A szőke tartása egy pillanat alatt megváltozott, idegesből lelkesre váltott, miközben a szemei felvették azt a megszokott, nem annyira épelméjű ragyogást.

– Ne igyál vért! – mondta neki Wynter.

Anabel/Mary bólintott, vad mosolyra görbült az ajka. – Értettem!

Tudatában annak, hogy most nem engedhet szabad kezet a szörnyetegnek, Wynter csendben biztosította a lényt, hogy az őrzők meg fognak halni, és megkönnyebbült, amikor az nem erőltette az uralmat.

– Fort az enyém – mondta Wynter a csapatának. – Oké... most! – Várakozással telve, a többiek kíséretében kirohant az erdőből.

A meglepett őröknek beletelt egy pillanatba, mire képesek voltak reagálni. De mivel jól képzettek voltak, gyorsan készenlétbe kerültek, és felemelték a fegyvereiket.

Wynter gyorsan Fort felé vette az irányt, de az a pöcs Cletus egy másik szögből rontott rá, arra kényszerítve, hogy felé forduljon. Kivédte a felé lendülő kardot, és a pengéik összecsattantak.

A fickó gúnyolódva táncolt hátra. – Már kerestelek.

– Nyilván nem eléggé – mondta a lány. – Én hamarabb rád találtam!

Folyamatosan hárítottak és döftek. Wynternek nem kellett aggódnia az Ősiek vagy a városlakók miatt, akik a harcát nézték, így nem ellenőrizte a sebességét; nem fogta vissza magát sem mágikusan, sem más módon. A férfi megtántorodott a nyomás alatt, felkészületlenül érte a szigor, amellyel a nő rátámadt. A fenekére esett, és a nő nem vesztegette az idejét, hogy felnyársalja a kardjával.

Milos került a látóterébe, és kék fénygömböket dobált felé – az egyik megcsípte a vállát, a másik pedig a mellkasába csapódott. Lehet, hogy szépek voltak, de úgy ütöttek, mint egy istenverte kalapács, és biztosan zúzódásokat okoztak neki.

A nő a saját mágiájával vágott vissza, sötét füstös, tüskés gömböket hajított egyenesen a férfi kibaszott feje felé – amiket a fickónak bosszantó módon sikerült kikerülni. Felemelt kardokkal egymásnak estek. Félrehajoltak, kicsavarodtak és hárítottak, káromkodtak és vicsorogtak.

Körülötte a csapata keményen küzdött. A halott őrzők felálltak, és harcoltak az élőkkel. Üvöltések, kiáltások, morgások, rikoltozások, acélcsattogás és Anabel/Mary őrült kacagása töltötte be a levegőt.

Wynter felszisszent, amikor Milos pengéje beleszúrt a fájó vállába. A fickó összevonta a szemöldökét, amikor a rúnáknak nem volt hatása Wynterre. Igen, nos, volt valami, amit a pasas nem tudott, és Wynter nem látta szükségét, hogy felvilágosítsa róla.

Bár nedves melegség gyűlt össze a bőrén, és átitatta a pólóját, nem nézett a sebre. Tovább suhintott a kardjával, megcélozva minden gyenge pontot, ügyelve arra, hogy minden csapása pontos legyen.

A férfi kicsavarodott csípőből, és a nő hasa felé rúgott. Elhibázta. Morgott. Támadott.

A lány lebukott, és a fickó oldalához érkezett, mélyen beledöfve a kardját. A férfi megtántorodott, ajkai szétnyíltak a döbbenettől és a fájdalomtól, majd térdre rogyott. Wynter meglendítette a kardját, lefejezte a férfit... és közben Fortra vigyorgott.

Fort dühösen felüvöltve a fivére halála miatt, kirántotta a pengéjét egy újjáéledt őrzőből. Nem nézett ki jól. Egyáltalán nem. A homlokán verejték gyöngyözött, és a pólóján több skarlátvörös folt is volt.

Újabb hangos dühkiáltással rontott Wynterre, az orrlyukai kitágultak, amikor a nő kivédte az ütést. – Te ribanc! – mondta. – Ezt élvezni fogom. Nem én kaptam azt a kiváltságot, hogy a szenteknél-is-szentebb-anyádat átdobjam a vízesésen! Azzal fizetek meg annak a ribancnak, hogy felnyársalom a pengémmel a lányát, és közben megbosszulom a testvéremet!

Az anyja említésére Wyntert elöntötte a düh, de kordában tartotta. – Őszintén meglepődtél, hogy visszautasított téged? Ugyan már, Fort, melletted az ogrék is jól néznek ki!

A férfi üvöltve rontott rá. Az ütései pontosak és erőteljesek voltak. A magas fattyúnak nagy volt a hatósugara, és jól ki is használta. Sajnos.

Wynter tudta, hogy a fickó szabadon hagyott lábára kell támadnia, ezért elfordította a csípőjét, és talpával a férfi combjába rúgott, élvezve az ezt követő nyögését. A szarházi meglengette a karját, és egy mágikus széllökést küldött felé. A súlyától a nő néhány lábnyit hátracsúszott, de sikerült elkerülnie az elesést. Tetszett neki a férfi szemében pislákoló meglepetés, elvigyorodott, majd lesújtott a saját mágiájával.

A férfi morgott, miközben mély hegek perzselődtek az arcán és a nyakán, és kardjának egy suhintásával vágott vissza. A nő kivédte, majd újra egymásnak feszültek.

Körülöttük tombolt a káosz. De Wynter érezte, hogy csökkent az őrzők száma. És a „Mighty Morphin Power Rangers”-t éneklő Anabel/Mary hangja alatt – bármi faszról is szólt az – elhalkultak a csata jellegzetes zajai.

A szél ismét rátört, az arcába csapott, és elakasztotta a lélegzetét. A lány talpon maradt, de ehhez szét kellett tárnia a karját, hogy...

Fájdalom lángolt a mellkasán, miközben a kard átvágta a ruhát és a bőrt. – Kurva anyád! – A férfi gúnyos nevetése csak tovább szította a dühét. Mágiával csapott le rá, és a férfi elkáromkodta magát, amikor a sötét erő ostorai végigsuhantak a földön, és belé csapódtak.

A fattyú gyorsan összeszedte magát, és újra nekirontott, szúrva és hárítva, szapora és felszínes légzéssel. Kezdett kifogyni a lendületből, és ezt mindketten tudták. Talán ezért kezdett vadul, kétségbeesetten támadni, mintha maga a halál lenne a sarkában.

Nos, ott volt.

Amikor végre eljött a várva várt alkalom, Wynter vicsorogva rúgott a férfi térdébe. Annak lába kissé megroggyant, és a nő kihasználta a helyzetet. Előrevetette magát, a kardot mélyen a férfi gyomrába döfte, élesen megcsavarta, majd visszahúzta. Egy pillanat múlva a fickó holtan rogyott össze. Bumm.

Wynter a csapatára pillantott. Delilah és Hattie visszanyerte emberi alakját, és mindketten csak kisebb sérüléseket szenvedtek. Xavier úgy nézett ki, mint akit megtámadott egy kóbor macska, tehát valószínűleg alakváltó mágia, vagy valami hasonló érte.

Anabel/Mary a fűben elterülő holttestek között feküdt, tágra nyílt szemmel és vérrel átitatott ruhákban. Ő maga nem volt halott. Még csak nem is sérült meg súlyosan. De összekulcsolta ujjait egy halott őrző ujjaival, és úgy csevegett vele, mintha egy szerelmes, csillagokat bámuló pár lennének. De az erdőben száguldó emberek hangjára felriadva felpattant.

Wynter megfeszült és megpördült, hogy szembenézzen az új fenyegetéssel. Nem további őrzők, állapította meg gyorsan. Nem, ezek a város lakói voltak – Maximot is beleértve. És amikor szemügyre vették az előttük lévő jelenetet, leesett az álluk a meglepetéstől.

Wynter megköszörülte a torkát. – Ne is törődjetek velünk, épp indulni készültünk.

 

*

 

Semmi kellemes vagy kellemetlen nem volt abban a pszichikai térben, amelyben Cain találta magát. Csupán egy téglalap alakú helyiség volt, amely teljesen fehérre volt festve, és csillogó fehér lapok borították a padlót. Csak két szék volt benne. Lailah ült az egyikben, testtartása királyi, mosolya békés volt.

Cain teremtménye ellenszenvvel szemlélte őt. Már azelőtt sem kedvelte, mielőtt még szerepet játszott volna Cain bebörtönzésében. Csak gyengeséget látott, amikor ránézett. Egy képmutatót. Egy hátbatámadót. Egy olyan személyt, aki bármit megtenne – bárkit átverne –, hogy megszerezze és eljusson oda, ahová akar.

Ebben az értelemben ő és Abel megérdemelték egymást. A hasonló gyakran hívta a hasonlót, nem igaz?

– Nem voltam benne olyan biztos, hogy beleegyezel, hogy beszélj velem – mondta szelíden. – Valaha barátok voltunk, de, nos, az már nagyon régen volt.

Cain az üres szék felé indult, amely a nőével szemben helyezkedett el. – Egy barát nem tett volna olyasmit, amit te tettél, szóval azt mondanám, hogy ez rossz szóválasztás volt.

A nő mosolya elhalványult. – Nem hagytál nekünk más választást, amikor a száműzetésről volt szó.

Bosszúság szökött át Cainen. – Ne engem okolj a tetteidért! Vállald fel őket! Vagy ne tedd. De ne engem használj bűnbaknak!

A nő tekintete rövid időre oldalra siklott, és összekulcsolt kezét az ölébe tette. – Nem azért kértem, hogy beszélhessek veled, hogy felelevenítsük a múltat. A jelen a gondom, és a tiédnek is annak kellene lennie. Ez a nő, akinek menedéket adtál... Ő nem az, akinek gondolod! A korábbi papnője, Esther, elmondta neked, hogy Aeon földje pusztulóban van, igaz?

Leülve, Cain lassan bólintott. – Megtette.

– Semmi sem képes harcolni a pusztulás ellen. Tovább terjed, mint egy rákos daganat. Sőt, a népünk továbbra is megbetegszik. Ha nem lennének a gyógyítóink, gyanítom, hogy sokan már halottak lennének.

Cain nem szólt semmit. Egyszerűen csak bámulta a nőt, kifejezéstelenül tartva az arcát.

– A népemnek sikerült találnia valakit, akit Wynter Dellavale-hez hasonlóan tiltott mágiával hoztak vissza a túlvilágról. Megvizsgálta a bomlást. Megerősítette, hogy – ahogyan azt már sejtettük – megátkozták a földet.

Cain kényszerítette magát, hogy ne feszüljön meg.

– Azt reméltük, hogy a férfi boszorkány majd megfejti nekünk az átkot. Azonban nem volt képes erre. – Szünetet tartott. – Azt mondta, hogy kevés az ereje hozzá. Hogy minden egyes kísérlettel, amellyel megpróbálta elszakítani az átok szálait, csak annyit ért el, hogy megnyújtotta őket – minden alkalommal visszapattantak a helyükre, mint egy gumikötél.

Lenyűgöző. Hallatlan – legalábbis Cain számára –, de lenyűgöző.

– Megkérdeztem, hogyan lehetséges ez. Azt mondta, hogy ez nem egyszerűen csak sötét mágia működése. De fogalma sem volt arról, hogy pontosan mi más az, ami még működik. Egy dologban azonban biztos volt. A nő életereje nem kötődik az átokhoz. A halála ezért nem lenne elég ahhoz, hogy visszafordítsa azt.

Cain annyira meglepődött, hogy valamilyen módon elárulhatta a meglepettségét, mert Lailah bólintott, és így szólt: – Igen, azt hiszem, most már látjuk, ami számomra és a többi Aeon számára is világossá vált – bárkit is rejtegetsz, az nem csupán egy boszorkány.

– Erre csak most jöttél rá? – Cain már korán megérezte ezt. Csak épp arról nem volt tényleges fogalma, hogy pontosan mi is Wynter. – Ez volt mindig is a problémád, Lailah. Soha nem tekintetted fenyegetésnek a halandókat, ezért nem is fordítottál rájuk igazi figyelmet.

A nő szája egy pillanatra összeszorult. – Amikor száműztem, figyelmeztetett, hogy ennek következményei lesznek. Olyan laza figyelmeztetés volt. Nagyon tárgyilagos.

– És biztos vagyok benne, hogy elutasítottad.

– Mivel soha nem fitogtatta az erejét, nem adott okot arra, hogy feltételezzem, hallgatnom kellene rá. Csak amikor világossá vált, hogy ő nem egy egyszerű boszorkány, akkor jutott eszembe, hogy aznap valami más is történt. Volt egy zavar a levegőben, amit... furcsának éreztem. Rossznak. Idegennek. Nem tudom megmagyarázni vagy megfelelően leírni.

– És azt is elvetetted – találgatott Cain.

– Így tettem – préselte ki a nő az összeszorított fogai között. – Talán igazam is volt. Talán semmi sem volt. De talán nem is az volt. Amiben biztos vagyok, az a következő: Megtörte a hatalmamat az elméje és a teste felett, hogy megküzdjön az egyik őrzőnkkel, és kiszabadítsa magát. Ez nem könnyű dolog. Nem tudom, hogy pontosan mi is Wynter, de ha képes volt ilyen alaposan megátkozni egy olyan helyet, mint Aeon, anélkül, hogy hozzákötötte volna a saját életerejét ehhez az átokhoz, akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést... Mi másra képes még?

Ez valóban kitűnő kérdés volt. Ezen a ponton Cainnek rengeteg kérdése volt az ő titokzatos boszorkányához. – Úgy tűnik, talán érdekesebb lehet a közelében lenni, mint ahogyan azt kezdetben gondoltam.

– Ne légy bolond, Cain! Ha ő veszélyt jelenthet Aeonra, akkor az Ördög Bölcsőjére is. Talán még rád is.

– Ez utóbbiban nem igazán hiszel, de reméled, hogy én igen. Miért? Mit akarsz?

A nő arca megkeményedett. – Azt hittem, ez nyilvánvaló! Azt akarom, hogy add át őt nekünk! Add vissza a lelkéhez való jogait, vond vissza a védelmed! Küldd vissza Aeonba a közvetítővel és a régi szövetsége tagjával együtt!

– Lényegében azt akarod, hogy szívességet tegyek neked? Nem, Lailah, nem érzem magam motiválva erre.

– Ez épp úgy a te érdeked is, mint a miénk! Wynter olyan hatalom, amit nem értünk.

– Te és a többi Aeon csak el akarjátok pusztítani, amit nem értetek – mondta, és a hangja megkeményedett. – Ha valami nem fér bele szépen egy dobozba, ha nem vagytok olyan biztosak benne, hogy könnyedén meg tudjátok ölni, arra a következtetésre juttok, hogy ezért ki kell irtani.

A nő nyelt egyet. – Mint már mondtam, nem azért kértem, hogy beszélhessek veled, hogy ismét felidézzük a múltat...

– De annyi párhuzam van, nem igaz? Átkok, rejtélyek, titkok, halálesetek.

A nő ujjai ökölbe szorultak az ölében. – Aeon egykor az otthonod volt. Tényleg végignéznéd, ahogy elrothad?

A férfi lazán, zavartalanul megvonta a vállát. – Nem igazán értem, mi közöm lenne hozzá.

– Hogy lehet, hogy nem érdekel, hogy menedéket adtál valakinek, aki egyértelműen sötét hatalom?

– Engem is rengetegszer leírtak már sötét hatalomnak. Talán elfelejtetted, Lailah, de az Ördög Bölcsőjének más neve is van – a Szörnyek Otthona. Mi lehetne jobb hely neki?

– Tudja, hogy az Aeonok és az Ősiek között rossz a múlt. Kihasznál téged. Rád támaszkodik, hogy megvédd őt. Rád támaszkodik, hogy az oldalán harcolj, ha valaha is harcba indulna.

– Megint háborút fontolgatsz, nem igaz? – Cain valóban ebben reménykedett.

Lailah szemhéja enyhén lecsukódott. – Rá kell venni, hogy visszacsinálja, amit tett, különben Aeon nem lesz többé.

– Áttelepülhettek. Nem olyan nehéz. Mindannyian megtettük. Nem a mi döntésünk volt, ahogyan a tiétek sem lesz. És mi sem örültünk neki túlságosan, ahogy ti sem fogtok. De néha a dolgok egyszerűen nem úgy alakulnak, ahogy mi szeretnénk.

– Erről szól ez számodra? A bosszúról?

– Természetesen.

A nő mély levegőt vett az orrán keresztül, majd az arca olyan kifejezésre lágyult, amelyet sok évvel ezelőtt gyakran viselt a férfi előtt. – Cain, kérlek, gondolj arra...

– Gyorsan taktikát váltottál, nem igaz? Ne fáradj ezzel a kártyával, Lailah! Már régóta nem érdekelsz.

A nő összerezzent. – Nem választottam Abelt helyetted, ha ezt gondolod. Nem erről volt szó. Azért választottam őt, mert nem lehettem veled. A teremtményed soha nem fogadott volna el engem. Nem szeretett és nem bízott bennem.

– És később bebizonyítottad, hogy jól tette, hogy nem tette. Ezért beszélek csak veled, és nem mind a négy uralkodó Aeonnal? Mindannyian úgy gondoltátok, hogy nagyobb valószínűséggel egyezem bele az együttműködésbe, ha egy „barátságos arc” az? – Éppúgy, ahogyan azt is gondolták, hogy egy „barátságos arc” küldése Wynterhez, segíthet az ügyükön. – Hadd legyek teljesen világos! Ez a beszélgetés csak időpocsékolás volt. Nem fogom nektek átadni Wyntert!

Lailah szája összepréselődött. – Talán megegyezhetnénk valamiben.

– Nem!

– Ne légy olyan gyors az egyet nem értéssel! Még nem hallottad az ajánlatomat. – Úgy tűnt, teljesen meg van győződve róla, hogy a férfi mindenképpen el fogja fogadni azt. – Add nekünk Wyntert, és mi cserébe neked adjuk Eve-et.

– Nem!

Lailah arca elkomorult, a szemei pedig elkerekedtek. – Nem? – fröcsögte. – De ő az anyád! Évekig követelted, hogy láthasd őt.

– Adam szerint nem akart látni engem. – Cain azonban tudta, hogy ez nem igaz.

Lailah úgy nézett ki, mintha be akarná ismerni ezt, de aztán köhintett. – Ez az utóbbi években megváltozott. Eve-nek te és Seth is hiányoztok. Tudom, hogy az öcséd nagyon szeretné, ha mellette lenne. Ne tegyünk úgy, mintha nem akarnád megtenni a cserét. Tudom, hogy szeretnéd. Egyszerűen csak nem akarsz ilyen könnyen meghátrálni.

– Nem lesz csere! – Azt tervezte, hogy amint szabad lesz, maga keresi meg az anyját. – Csak egy dolgot – egyetlen egyet – akarok tőled és a többi Aeontól! Te már tudod, hogy mi az.

A nő elfordította a tekintetét. – Nem adhatjuk meg neked a szabadságodat.

Egy pillanatig sem gondolta, hogy megtennék. Mert tudták, hogy ő és a többi Ősi bosszút fognak állni. – Akkor nincs több megbeszélni valónk.

– Van, hacsak nem akarsz háborút! Bolondok lennétek, ha szembeszállnátok velünk! Valaha erőteljesek voltatok, de a bezártság idővel teljesen meggyengített titeket. Egyikőtöknek sem lenne esélye egyetlen Aeonnal szemben sem, nemhogy egy csapatukkal és bármilyen sereggel, amit magukkal visznek. Ne hozz minket ilyen helyzetbe, Cain! Ne erőltess minket! Mi békén hagytunk titeket.

Cain alig tudta visszatartani a vicsorgást. – Egy ketrecben hagytatok minket! Azt reméltétek, hogy ettől megőrülünk, és elpusztítjuk egymást. Itt hagytatok minket megrohadni! Mondd meg, mi a faszért ne tegyem ugyanezt a ti drága földetekkel!?

A nő felemelte az állát. – Akkor nem hagysz nekünk más választást.

– Már megint rám hárítod a felelősséget a tetteidért. Ha háborút indítasz, az a te döntésed lesz. Az is a te hibád lesz. Ugyanakkor, jó vagy abban, hogy ilyeneket csinálj, nem igaz? – Anélkül, hogy megvárta volna a nő válaszát, visszajuttatta a tudatát a testébe.

Cain kétszer pislogott, fókuszba helyezve ezzel a szobát. Senki sem távozott, és most Maxim is ott volt a szobában. Cain egy pillantást vetett a hímekre Aeonból, majd azt mondta a segédjének: – Vezesd ki őket!

Rafe lassan felállt. – Tényleg meg fogja védeni Wyntert? Tudom, hogy Ön hatalmas. De vajon végül belefárad majd abba, hogy érte jönnek az emberek? Egy napon feladja majd őt, csak hogy az Aeonok lekerüljenek a nyakáról? Meg fogják ölni őt, ha megteszi. Talán nem azonnal, de a végén igen. És fájdalmassá fogják tenni neki.

– Wynter nem megy sehova – mondta neki Cain. – És azok a szemetek soha nem fogják a kezükbe kaparintani!

Rafe elégedetten bólintott. – Mondja meg neki, hogy azt mondtam, vigyázzon magára, és hogy sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni Esther terveitől! – Hagyta, hogy Maxim kivezesse őt és Griffet is a szobából.

Dantalion elbocsátotta a saját segédjét, majd visszafordult Cainhez. – Mit mondott Lailah?

– Pontosan azt, amit gondoltam, hogy mondani fog – válaszolta Cain. – Azt kérte, hogy adjam át Wyntert az Aeonok őrizetébe.

Azazel összevonta a szemöldökét. – Miért hitte volna, hogy megtennéd ezt?

– Úgy tűnik, tekintettel a pusztításra, amit Wynter okozott, úgy kellene tekintenem rá, hogy veszélyt jelent mindannyiunkra és a földünkre.

Dantalion a szemét forgatta. – Lailah bolond, ha azt hitte, hogy ilyen könnyen manipulálható vagy. Mit mondott még?

Az életereje nem kötődik az átokhoz. A halála ezért nem lenne elég ahhoz, hogy visszafordítsa azt.

Cain ezt még nem említette volna. Előbb beszélnie kellett Wynterrel erről. – Felajánlotta, hogy nekem adja Eve-t, ha cserébe átadjuk Wyntert.

Azazel összevonta a szemöldökét. – Tényleg azt hitte, hogy elcserélnéd őt Eve-re? Komolyan?

– Ennek semmi értelme – mondta Dantalion. – Ahogy annak sem, hogy megpróbált hízelegni neked, hogy átadd a boszorkányt. Miért adnánk fel az egyetlen dolgot, ami idecsalja őket?

– Az Aeonok nyilvánvalóan a fejükbe vették, hogy az évszázadok során meggyengült az erőnk – úgy döntöttem, hogy nem javítom ki őt ebben – mondta Cain. – Azt is hiszik, hogy nem akarnánk, hogy idejöjjenek; hogy úgy éreznénk, semmi esélyünk nem lenne ellenük. Lailah szemében én egyszerűen csak makacs és rosszindulatú vagyok. Fogalma sincs róla, hogy a háborúval való fenyegetőzéssel pontosan azt adta nekünk, amit akarunk.

Dantalion mozdulatlanná merevedett. – Szóval el fognak jönni?

– Muszáj lesz nekik – mondta Cain. – Az őrzőiknek egyedül nem lesz esélyük ellenünk; szükségük van az Aeonok segítségére, ha meg akarnak ölni minket, hogy eljussanak Wynterhez.

Azazel arcára komor elégedettség ült ki. – Mit gondolsz, pontosan kik fognak jönni? Nem fogják mindannyian idevezetni a sereget.

– Legalább az egyik uralkodó Aeonnak kell vezetnie őket, de kétlem, hogy ez Adam lesz – mondta Dantalion. – Ő csak akkor mocskolja be a kezét, ha feltétlenül muszáj. Abel nagyjából ugyanígy van ezzel, de ő legalább Lailah-t fogja küldeni, hogy elvégezze helyette a feladatot. Ha így történik, Saul is itt lesz, még ha csak azért is, hogy megvédje őt. Valószínűleg ő az egyetlen személy, akivel törődik.

Cain bólintott. – Mindig is szerettek egymás mellett harcolni. – A testvérek közel álltak egymáshoz, akárcsak egykor Abel és Seth – és ez volt a másik ok, amiért Cain kételkedett abban, hogy Abel is eljön. Az Aeon nem akarná, hogy közvetlen köze legyen Seth halálához, mert Cain volt az, akit Abel felelősnek tartott Seth „árulásáért”.

Dantalion megdörzsölte az állát. – Össze kell hívnunk egy találkozót a többi Ősivel, és tájékoztatnunk kell őket arról, hogy mi történt itt. Szívesen megtartom a váramban.

Cain és Azazel is egyetértően bólintott.

Amikor Maxim pillanatokkal később visszatért a szobába, hogy tájékoztassa Caint, hogy a boszorkányokat kikísérik a városból, Cain megkérdezte tőle: – Wynter a várban van?

Maxim egy grimaszt vágott. – Valószínűleg nem, bár biztosított róla, hogy hamarosan indulni fog.

Cain megmerevedett. – Miért vágsz ilyen képet?

A segéd megköszörülte a torkát. – Megtaláltam, ahogy Ön kérte. Ő és a szövetsége a tó melletti erdőben voltak. – Maxim megrántotta a gallérját. – Ők, ööö... több Aeonból származó őrző holtteste fölött álltak. Úgy tűnik, beléjük botlottak.

Düh lobbant Cainben, megfeszítve az izmait és összeszorítva az állkapcsát.

Dantalion felmordult. – Őrzőket merészeltek ide küldeni?

– Megsérült? – kérdezte Cain.

– Nem voltak halálos sebei – válaszolta Maxim – bár, a pólóján lévő foltokból ítélve, a bal válla és a mellkasa súlyos sérüléseket szenvedett. Megesküdött, hogy Anabel bájitalaival mindet meggyógyítja. Wynter azt is mondta, hogy a várban találkozik Önnel, amint lezuhanyozott és átöltözött.

Azazel megdörzsölte az állát. – Szerinted Rafe és Griff tudták, hogy másokat is küldtek?

Cain megrázta a fejét, némán átkozva az Aeonokat a pokolba és vissza.

– Biztos vagy benne, hogy az összes őrző meghalt? – kérdezte Azazel. – Jó lett volna egy-kettővel játszani.

– Ó, biztosan halottak – mondta neki Maxim.

Cain az orrán keresztül vett egy nagy levegőt.

– Mintha a veszély mindenhol megtalálná ezt a szövetséget, bárhová is mennek.

– Vagy mintha Wynter mágnesként vonzaná – vonta meg Dantalion a vállát Cain felé. – Elvégre téged is vonz. Valószínűleg te vagy a legnagyobb veszély.

Ezt nem lehetett tagadni.